A Nápolyhoz közeli Baiae-t a Római Birodalom Atlantiszaként emlegetik. Az elsüllyedt városban hajdan tehetős római polgárok töltötték luxuspihenésüket: mulatoztak, kaszinóztak, osztrigát szürcsöltek, majd termálfürdőkben pihenték ki az éjszaka fáradalmait.
Ha Kr. e. 80-ban megkérdeztek egy előkelő római polgárt arról, hol tölti legszívesebben a szabadságát, valószínűleg Baiae-t említette. A mai Nápolytól nyugatra, egy félsziget nyugodt vizű, sekély öblében elterülő város ugyanis mágnesként vonzotta a tehetős rómaiakat: egyre-másra épültek a villák, néhány évtized alatt pedig valódi üdülőváros alakult ki.
Római buliváros
A gazdagok lehetőség szerint nem a nyári hónapokban érkeztek: ekkor rengeteg szúnyog keserítette volna mindennapjaikat, hogy az általuk terjesztett maláriát ne is említsük. A rómaiak szívesebben csodálták tavasszal vagy ősszel a hegyekről eléjük táruló, csodálatos panorámát. Napközben kiáztatták tagjaikat a földből feltörő hőforrásokra épült fürdők valamelyikében, esténként pedig rengeteg szórakozási lehetőség várta őket. Úgy is mondhatnánk, Baiae a rómaiak bulivárosa volt, egy korabeli Las Vegas vagy Monte Carlo – egészen addig, amíg el nem néptelenedett, majd a földmozgásoknak köszönhetően a tengerbe nem süllyedt.
Osztriga, bor, fényűzés
A divatos nyaralóhelyen szép számmal akadtak részegek is – a tengerparton rendezett bulik messze földön híresek voltak, nemkülönben az itt működő kaszinók. A rómaiak nyelték az osztrigát, vedelték a bort, s a pihenni vágyóknak bizony akadtak álmatlan éjszakáik a kurjongatás miatt. Így járt Seneca is, aki a fürdő felett talált magának szállást, s rövidesen megállapította: „a bűnök szálláshelyére” érkezett.
„Látni a part mentén botorkáló részegeket, a tivornyázást a sétahajókon, a zenés karénektől felvert tavakat, s mindazt, amit a törvények alól szinte elszabadult fényűzés nemcsak elkövet, hanem még ki is kürtöl”
– panaszkodott egyik levelében.
Seneca Baiae-ban
A különböző ásványi anyagokat tartalmazó hőforrások nagy népszerűségnek örvendtek a rómaiak körében. Baiae – amely nevét Odüsszeusz kormányosáról, Baioszról kapta, akit a legenda szerint errefelé temettek el – hőforrásai a tengerparton; sőt, akár egyenesen a tengerben fakadtak; volt közöttük kénes, kátrányos, sós és savanykás ízű víz is. A hőforrások köré fürdők épültek, római mérnökök a termálvizet bonyolult csatornarendszereken keresztül szaunához hasonló helyiségekbe vezették – Seneca, balszerencséjére, éppen egy ilyen fürdő fölött talált szállást.
„S most idézz fel képzeletedben mindenféle-fajta hangot, ami csak elkeserítheti a füledet: mikor edzést tartanak az izomemberek, ólomsúlyzókkal hadonásznak, ha erőt fejtenek ki, vagy erőkifejtést mímelnek, hallom a nyögést; valahányszor kieresztik visszatartott lélegzetüket, sípoló, kínkeserves fújtatást hallok; ha akad afféle lomha, aki beéri az olcsó kenekedéssel, hallom a paskolást, mikor a vállára csapnak – aszerint változik az ütés hangszíne, hogy lapos vagy homorú részekre ér.
Ha pedig ehhez jön egy labdázó, és elkezdi számolni a leütött labdákat, végem van”
– írta egy másik levelében.
A lepénysütőktől a szőrtépdesőkig
Senecát, úgy tűnik, minden zaj zavarta: a vízcsobbanás, a lepénysütők kiáltásai, de legjobban talán a szőrtépdeső, aki „átható fejhangon szüntelenül kiáltozik, és sohasem hallgat el, csak mikor hónaljat tép, és maga helyett mást kényszerít sivalkodásra.” Seneca tanítványa, Nero is szívesen tartózkodott Baiae-ban, akárcsak a többi római hatalmasság: Julius Caesar, Claudius és Caligula. Utóbbi egy jóslat miatt (miszerint annyi esélye van császárrá lenni, mint egy lónak átkelni a baiae-i öblön) egy több mint három kilométer hosszú hidat építtetett Puteoli (ma: Pozzuoli) és Baiae közé, majd aranyköpenyben, fehér lovon lovagolt át rajta, a bámészkodókat pedig a tengerbe vettette. Hadrianus császár vízkórját (ödéma) próbálta gyógyítani a fürdőkben, de nem járt sikerrel: Baiae-ban halt meg.
Az elsüllyedt város
A római buliváros hanyatlása a 4. század után kezdődött. A gyakori földrengések és tengermozgások, valamint az elszaporodó szúnyogok miatt Baiae fokozatosan elnéptelenedett, majd egy része a tengerbe süllyedt. A patríciusok villái, valamint a Vénusz-, Diana- és Merkúr-templomoknak nevezett épületek ma is láthatóak – utóbbi kupolája a maga 21,5 méterével a legnagyobb ilyen jellegű épület volt a Pantheon megépítése előtt. Baiae-t igazán különlegessé azonban a víz alatti régészeti park teszi: nemcsak a díszes mozaikpadlók vagy márványszobrok, hanem komplett szobák, márványoszlopok, utak, hullámtörők süllyedtek a tengerbe.
Benito Mussolini, a fasiszta diktátor képzeletét olyannyira megragadta az elsüllyedt római Atlantisz képe, hogy kis híján lecsapolta az egész területet, hogy kiderítse: milyen kincsek rejtőznek még a tenger alatt. Az első ásatási kísérletekre 1959-ben került sor, ekkor készítették el az elsüllyedt város régészeti térképét is, amelyen épületekkel szegélyezett utak láthatók. A régészeti feltárás az 1980-as években zajlott; felszínre hozták a márványszobrokat, az ókori szökőkutakat, sőt, egy bizonyos Gnaeus Calpurnius Piso szenátor vízipipáját is.
A víz alatt ma már ezeknek a tárgyaknak a másolatai láthatóak. Erre azért volt szükség, mert egyre többen próbálták eltulajdonítani az ókori leleteket – napjainkban kamerákkal őrzik a terület biztonságát. Mindezek ellenére a turistáknak nem kell lemondaniuk a víz alatti látványosságról: tengeralattjárón, üvegfenekű hajón vagy akár búvárkodás közben is megcsodálhatjuk az egyszer volt római bulivárost.
Kapcsolódó: Nem Baiae volt az egyetlen település, ahová az ókoriak szívesen jártak nyaralni
