Leo Reuss több darabban is föllépett az egyre fasizálódó Ausztriában abban az időben, amikor zsidó színészek már nem nagyon kaphattak szerepeket. Reuss ugyanis, miután a náci Németországból el kellett menekülnie, élete legnagyobb alakítását nyújtotta.
Leo Reuss mindene a színészet volt. „Színész vagyok szívvel-lélekkel, színész a vérem és minden porcikám. Az életem értelmét veszti, ha nem engedik, hogy az legyek” – fogalmazott egyszer. Nem csoda hát, hogy amikor zsidó származása matt nem kapott szerepeket, mindent megpróbált, hogy valahogy mégis színpadra léphessen. Végül kétségbeesett lépésre szánta el magát: álnéven egy alpesi gazda bőrébe bújt. Élete legnagyobb és legkockázatosabb szerepében eljátszotta, hogy a tehenek őrzése közben monológokat tanult, és minden vágya, hogy bebizonyíthassa: színésznek való.
A színészetért mindent otthagyott
Mauriz Leon Reiss néven született 1891-ben – később változtatta kevésbé zsidó hangzásúra a nevét – a ma Ukrajna nyugati részén található, akkoriban az Osztrák-Magyar Monarchia fennhatósága alá tartozó Dolina nevű kisvárosban. Még egészen kicsit volt, amikor a család Bécsbe költözött. Apja azt akarta, hogy orvos legyen, ám Leonnak egészen más elképzelései voltak: már ekkor tudta, hogy színész akar lenni, és
az orvosi iskolára kapott pénzt arra költötte, hogy beiratkozzon a Zenei és Előadóművészeti Egyetemre.
Az sem szegte kedvét, hogy apja kiutasította a házból – egy közösségi kertben levő kunyhóban húzta meg magát, és főként lopott zöldségeken élt. Miután végzett az egyetemen, besorozták, és a galíciai csatában tanúsított hősiességéért kitüntetést kapott. Még az első világháború alatt megházasodott, feleségével, Stefanie Magdziarzcal két gyermekük született.
Színészként próbálta meg eltartani a családot, ám nem maradt meg sokáig Emil Geyer társulatában, beleszeretett a vezető feleségébe, Ellen Neustädter német színésznőbe, akivel Hamburgba, majd Berlinbe szöktek. Itt kezdett hírnevet szerezni magának a színész: az 1920-as évek közepén Bertolt Brechttel dolgozott, és Joseph Roth (az Osztrák–Magyar Monarchia hanyatlásáról és összeomlásáról szóló regény, a Radetzky-induló későbbi szerzője) is méltatta színészi képességeit. Karrierje felfelé ívelt, ám magánélete nem volt ilyen kiegyensúlyozott: viszonyt kezdett egy róla cikket író újságíróval, aminek hatására Ellen Neustädter öngyilkosságot követett el.
Nem maradhatott a náci Németországban
Amikor 1933-ban Hitler hatalomra került Németországban, a zsidó színészek egyre nehezebben kaptak munkát. Leo Reuss egy darabig még biztonságban volt: szeretője, Agnes Straub társulatában játszott, és elsősorban Pomeránia tartományában léptek színre – előadásaikra rendre minden jegy elkelt. Teltház volt 1934 májusában is, amikor Ibsen drámáját, a Hedda Gablert adták elő. A nézőtéren ülők feszült figyelemmel nézték az előadást – a címszerepet Agnes Straub játszotta – egészen addig, amíg színre nem lépett Reuss.
Ekkor sértések, gúnyos bekiabálások és füttyszó hangzott fel.
A széksorokban ugyanis rengeteg rohamosztagos foglalt helyet (a Sturmabteilung a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt paramilitáris szervezete volt), akiknek listája volt a nemkívánatos színészekről, akiknek a szereplését meg kellett zavarni – köztük volt a „zsidó Leo Reuss” is.
A szörnyű este után pár nappal érkezett az újabb döfés: a turné következő állomásának, a sopoti teátrumnak az igazgatója táviratban tette föl a kérdést:
„Leo Reuss árja? Ha nem, akkor másik színészt kérünk.”
Ettől fogva a pár hónappal korábban még ünnepelt színész már csak a színfalak mögött dolgozhatott. Ám ez még csak a kezdet volt. Az 1935-ös nürnbergi törvények a többi között kimondták: a német vér és becsület védelmében zsidó és nemzsidó nem házasodhat, valamint nemi kapcsolat sem lehet közöttük – törvények kívül helyezve Reuss és Straub szerelmét. Azt is szabályozták, hogy csak árja (német vagy rokon vérből származók) lehetnek teljes jogú birodalmi állampolgárok.
Reuss belátta, hogy Németországban nem lehet maradása: visszaköltözött Bécsbe, ahol újabb problémával szembesült: az egyre fasizálódó Ausztriában lengyelként nem dolgozhatott – szülővárosa ugyanis az első világháború után, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásakor Lengyelország részévé vált. A férfi elkeseredett és roppant kockázatos lépésre szánta el magát.
Szerep a szerepben
Az alpesi hegyekbe költözött – Agnes Straub még 1931-ben vett itt egy faházat –, és minden idejét azzal töltötte, hogy felkészüljön élete legnagyobb szerepére. Igazi alpesi gazdává vált: szakállt növesztett, megtanulta a helyi tájszólást, és testének minden szőrzetét szőkére festette. Egyetlen embert fogadott bizalmába: Kaspar Altenbergert, egy helyi parasztot, akivel esténként gyakran kártyáztak. Altenberger felajánlotta a segítségét, és Reussnak adta az útlevelét, így a színésznek már dokumentumai is voltak.
Reuss a Salzburgi Ünnepi Játékokon akart bemutatkozni Max Reinhardtnak, a fesztivál alapítójának, mint Kaspar Brandhofer, a színészségre aspiráló gazda, ám a hatalmas tömegben nem sikerült megtalálnia a híres rendezőt. Ezért inkább levelet írt Reinhardt feleségének, Helene Thimignek. „Gyerekkorom óta tudom, hogy színésznek kell lennem. Csak annyit kérek: hallgasson tíz percen át, akár próba előtt, akár előadás után az öltözőben, és döntse el, méltó vagyok-e Reinhardt professzor figyelmére” – írta.
A következő hétvégén Kaspar Brandhofer és Max Reinhardt öt órát töltött együtt – a színész Schiller Tell Vilmosából, Shakespeare Macbethjéből és Goethe Faustjából adott elő monológokat. Renhardtot annyira lenyűgözte az alpesi hegyek közül jött parasztszínész, hogy ajánlólevelet írt neki. Reuss ekkor komoly hibát követett el: túlságosan megbízott álcájában, és Berlinbe utazott, ahol elment egy meghallgatásra Hamlet szerepére. A Deutsches Theater vezetője, Heinz Hilpert, akit 1935-ben maga Goebbels nevezett ki a Harmadik Birodalom kulturális szenátusának élére, szinte azonnal felismerte.
„Ez nem egy innsbrucki gazda. Ez egy zsidó színész, Agnes Straub embere... A homlokán gyöngyözött az izzadság, és láttam a halálfélelmet a szemében”
– mondta az igazgató a stáb egyik tagjának. A színésznek menekülnie kellett – szerencséjére még azelőtt kijutott Berlinből, majd Altenbergert papírjaival Németországból is, mielőtt a német hatóságok rátaláltak volna.
Rövid életű volt a dicsőség
Másodjára már óvatosabb volt. Bécsben Ernst Lothar társulatához jelentkezett – a férfi néhány hónappal korábban meghallgatni sem volt hajlandó Reusst származása miatt, most azonban szívesen fogadta az alpesi amatőrt. Noha tetszett a direktornak az előadás, még tétovázott, amikor rendezőasszisztense felkiáltott a nézőtérről:
„Mindenképpen ki kell próbálnod!”
A rémülettől a vér is megfagyhatott Reuss ereiben, amikor odanézett: az asszisztens az az Emil Geyer volt, aki alatt 17 évvel korábban színészkedett, és akinek elszerette a feleségét, Ellen Neustädtert. „Természetesen Reuss volt az. És mégsem ő. Egy olyan ember állt előttem, aki megpróbálta ledönteni a diszkrimináció értelmetlen tákolmányát. Ha lebuktatom és megbüntetik, olyan bosszút állok, aminek semmi értelme...
Ő már nem az az ember volt, aki rosszat tett ellenem, hanem a megsértett és igazságtalanul elnyomott emberek szimbóluma”
– indokolta később hallgatását Geyer, aki maga is zsidó származású volt. (1942-ben letartóztatta a Gestapo, a mauthauseni koncentrációs táborba deportálták, és itt is vesztette életét, amikor szökés közben lelőtték.)
Reuss megkapta a szerepet, ám nem csak a színpadon alakított: az ebédek során eljátszotta, hogy nehezen megy neki az evőeszközök használata, kését az óraláncáról lógó fenőkövön élesítette, és a színészek helyett inkább a díszletmunkásokkal barátkozott.
„Olyan honvágyam van, olyan rettenetes honvágyam, amikor a borjaimra gondolok”
– hangoztatta olykor. Arra is gondot fordított, hogy Ernst Lothar egyszer rányisson az öltözőben, amikor épp teljesen meztelen volt – így lássa, hogy nem csak a haja és a szakálla szőke. (Nagyjából tíznaponta hidrogén-peroxidos fürdőt vett.)
Amikor 1936 decemberében bemutatták az első darabot, amelyben Reuss szerepelt – a Fräulein Elsét –, mindenki arról beszélt, hogyan brillírozott Brandhofer.
„Kiváló, mesteri, csodálatos!”
– értékelt egy kritikus, egy másik újságban pedig „magával ragadó, szokatlan intenzitású” alakításról írtak. Egy héttel később azonban minden megváltozott. Egy színész, akivel korábban Reuss együtt játszott, felismerte. Az átverés kitudódott, és – noha az osztrák értelmiség egy része a védelmébe vette – a jobboldali sajtó a zsidókra jellemző kétszínűségről írt, és követelte, hogy Reusst vonják felelősségre. Ez meg is történt: 48 órás elzárásra, két év próbaidőre és 100 schilling pénzbüntetésre ítélték.
Karakterszínész lett Amerikában
A per után egy darabig Reuss kisebb jiddis színházakban szerepelt, amíg meg nem kereste valaki, aki felfigyelt alakításának sokoldalúságára – ez a valaki Louis Mayer , a Metro-Goldwyn-Mayer egyik alapítója volt. 1937-ben Reuss szerződést írt alá a stúdióval, és Amerikába emigrált két – akkor már felnőtt – gyermekével. Az USA-ban Lionel Royce néven leginkább német, gyakran náci karaktereket alakított filmekben, köztük az első, nagy stúdió által készített, kifejezetten náciellenes propagandafilmben, az Egy náci kém vallomásaiban.
1946. április 1-jén halt meg – szívroham vitte el, amikor épp a Fülöp-szigeteken állomásozó amerikai katonáknak adott elő. Halála nem keltett nagy visszhangot, néhány újságban emlékeztek csak meg róla. Közülük az egyikben ezzel a címmel jelent meg róla nekrológ: „Meghalt egy náci karakterek megformálásáról ismert színész Manilában.”
Olvasd el azt is, hogyan robbant ki a Józsefvárosban zsidó ellenállás 1944-ben.
