A Harmadik Birodalom a 20. század legnagyobb műkincsrablójának számított: a második világháború idején a nácik az általuk megszállt területekről ezerszám tulajdonították el az értékes festményeket és szobrokat, melyeket a jövő zálogának tekintettek – a becslések szerint 650 ezerre tehető az elorozott alkotások száma. A német hadsereget azonban megelőzte a híre, egyesek pedig minden erejükkel igyekeztek elrejteni a műalkotásokat, mielőtt megérkeztek volna Hitler inváziós egységei.
Amikor a németek 1941 áprilisában harc nélkül elfoglalták Athént, arra számítottak, felmérhetetlen mennyiségű és értékű műkincsekkel gyarapíthatják összeharácsolt gyűjteményüket – a görög főváros Nemzeti Régészeti Múzeuma azonban üresen kongó termekkel és csupasz falakkal várta a megszálló erők érkezését. Az impozáns, neoklasszikus stílusú épületben csupán néhány biztonsági őr mászkált, akik a németek faggatására enigmatikusan azt felelték, a műkincsek „a föld alatt vannak, ahol lenniük kell”.
Bejárta a vidéki Franciaországot Leonardo leghíresebb műve
A válasz megfelelt a valóságnak: a görög kormány már fél évvel korábban alaposan felkészült a németek esetleges érkezésére, a múzeum alatti, betonnal védett katakombákban raktárhelyiségeket alakítottak ki, ahová hónapokon át tartó megfeszített munkával egytől egyig lehordták a gyűjtemény összes darabját. A nagyobb szobrokat daruk segítségével engedték le a mélybe, a kisebb műtárgyakat pedig faládákba zárták, a dobozokat zsírpapírral burkolták be, hogy a föld alatti nyirkos levegő minél kevésbé árthasson a bennük őrzött kincseknek. A kimenekített műtárgyakról és rejtekhelyükről pontos listát készítettek, melyet a görög nemzeti bank őrzött hétpecsétes titokként – a munka mindössze tíz nappal az inváziós sereg érkezése előtt fejeződött be.
Korábban hasonló módon jártak el a Louvre illetékesei is: a leghíresebb párizsi múzeum 1939 augusztusában, alig egy héttel Lengyelország megszállása és a világháború kitörése előtt „renoválásra” hivatkozva három napra bezárta kapuit, mely idő alatt 203 teherautó mintegy 4000 műkincset szállított el a fővárosból faládákban. A ládák tartalmát szigorúan titokban tartották, a múzeum személyzete különleges kódrendszer segítségével jelölte meg őket: zöld karikát festettek az értékes, sárgát a kifejezetten értékes, pirosat pedig a felbecsülhetetlenül értékes műveket tartalmazó ládákra, továbbá egy, kettő vagy három karika jelezte, mennyire fontos az adott tárgy. Leonardo remekműve, a Mona Lisa – nem meglepő módon – három piros karikát kapott.
A kimenekített műkincsek többségét a Chambord község mellett található, egyik legnagyobb Loire menti kastélyban rejtették el, de voltak olyan művek – köztük a Mona Lisa és a Milói Vénusz –, melyek a biztonság kedvéért folyamatosan vándoroltak vidéki kastélyok, kolostorok és múzeumok között. A nácik igyekeztek fenntartani a látszatot, és megnyitották a Louvre-t a közönség előtt, annak ellenére, hogy a gyűjtemény legnagyobb részének lába kelt – a neves múzeumot használták arra is, hogy a francia zsidó műkereskedőktől és családoktól elkobzott tárgyakat összegyűjtsék, majd Németországba szállíttassák. Szerencsére a Louvre igazgatója, Jacques Jaujard áldozatos munkájának köszönhetően a háború végét követően a gyűjtemény összes darabja visszakerült a múzeum őt megillető helyére.
Elhagyott kőbányában lapultak a legértékesebb műkincsek
A britek is felkészültek egy esetleges német invázióra: a londoni Nemzeti Galéria igazgatója, Kenneth Clark azt javasolta, menekítsék a gyűjteményt a tengerentúlra, Kanadába, Winston Churchill miniszterelnök azonban megtiltotta, hogy a műkincseket kivigyék a brit szigetekről. Végül a múzeumban őrzött alkotások – köztük Van Gogh, Rembrandt és da Vinci művei – Walesbe kerültek, ahol különböző helyszíneken, például az ország északi részén található Penrhyn-kastélyban, illetve az aberystwythi Walesi Nemzeti Könyvtár épületében találtak menedéket, ez azonban csak időlegesen jelentett megoldást. Amikor a Luftwaffe bombázni kezdte Nagy-Britanniát, a kormány rájött, a kastélyok és ódon épületek nem nyújtanak elegendő biztonságot a gyűjtemény számára, ezért az egész kollekciót újra összepakolták, és egy észak-walesi hegységbe, Manod Mawrba szállították, és egy kőbányának épült, de használaton kívüli föld alatti alagútrendszerben bújtatták el a műtárgyakat.
Hitlernek sohasem sikerült elfoglalnia a Brit-szigeteket, a Nemzeti Galéria gyűjteményének kimenekítése mégis bölcs döntésnek bizonyult, a múzeum épületét ugyanis kilenc alkalommal is bombatámadás érte a háború alatt. A kiürített galéria épületében a kormány utasítására 1942-től minden délben zongorakoncerteket adtak, idővel pedig egyenként elkezdték visszavinni a festményeket a falakra – havonta egy újabb mű került vissza a múzeumba. A Manod Mawr-i katakombák, melyek egykor több ezer felbecsülhetetlen értékű alkotást őriztek, ma a Walesbe látogató turisták által is bejárhatóak.
