Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
44 évesen lett a holokauszt áldozata. Felesége, aki egy bőrödnyi fényképét mentette meg a gettóban, évtizedekig hazavárta.
Kinszki Imréről és a holokauszt miatt torzón maradt életművéről a külföldi szakirodalom a legnagyobb fotóművészekkel – Brassaival, Kertésszel, Capával – párhuzamosan emlékezik meg, de művészete itthon még mindig nem eléggé ismert. Kinszki Imre jóval több volt mint amatőr fényképész: ma kora egyik kiemelkedő tehetségű művészeként tartjuk számon. Fényképei, amelyeket felesége és lánya, Judit mentett meg a budapesti gettóban, ma a modern fotóművészet remekművei közé tartoznak.
Szerzőnkről
Czingel Szilvia szabadúszó író, kultúrantropológus, évekig volt a Centropa Alapítvány munkatársa. Két könyve, a vallásnéprajzi témájú Ünnepek és hétköznapok és az oral history módszerével készült Szakácskönyv a túlélésért, után nemrégiben jelent meg új könyve, A női test alakváltozatai 1880–1945. Tudását és tapasztalatát a hétköznapokra adaptálta, így jelenleg storytelling kurzusokat, városi sétákat és walking coachingot tart.
Papírrepülőre írt üzenet
„Egész életemben arra vártam, hogy valakinek mesélhessek az édesapámról. Nagyon fiatal voltam, amikor elvették őt tőlem, és a mai napig akkor érzem őt igazán közel magamhoz, ha mesélhetek róla” – vallotta Kinszki Judit, akinek szívszorító története a 20. század korai éveibe visz vissza minket.
Édesapja a felső középosztályhoz tartozó, magasan iskolázott, a zsidó hagyományokat szinte teljesen elhagyó családba született. Judit édesanyjának családja pedig, a Gárdonyi család az alsó középosztályhoz tartozott, és a neológ irányzatot követték. Imre a Gyáriparosok Országos Szövetségében dolgozott, ahol megtetszett neki a szintén ott dolgozó Ilona. Mivel félénk fiú volt, így egy papírrepülőt hajtogatott, erre írta rá a randevúra hívó üzenetet: „Találkozhatnánk?”, majd a repülőt Ilona asztalára röptette.
Ilona igennel válaszolt, a randevú helyszíne azonban szintén elég sajátos volt, Kinszki Imre ugyanis a Farkasréti temető egyik padján várta Gárdonyi Ilonát. Később Imre családja hevesen reagált a bejelentésre, miszerint feleségül akarja venni Ilonát, annyira, hogy kirúgatták a lányt az állásából. Ám Imrét ez az incidens nem tántoríthatta el a szándékától, és a fiatalok nemsokára összeházasodtak.
Ami megmaradt: egy bőröndnyi fénykép
Imrének és Ilonának két gyermeke született: Gábor 1926-ban, Judit pedig 1934-ben. Időközben Kinszki Imre a kor egyik legmeghatározóbb fényképészévé nőtte ki magát. Kiteljesedni azonban nem tudott, mert őt is és fiát, Gábort is elhurcolták és meggyilkolták a holokausztban. Judit és Ilona a budapesti gettóban élték túl a borzalmakat, ahova egy bőröndbe pakolva vitték magukkal Kinszki Imre képeit: így mentették meg az utókor számára a jelentős, de torzón maradt életművet.
A zsidó polgári értelmiségi családból származó Kinszki Imre a két világháború közötti amatőr fényképezés meghatározó alakja és szervezője volt. Miután egyetemi tanulmányait a magyar zsidóságot jogegyenlőségétől megfosztó numerus clausus törvény miatt nem folytathatta, a Textilgyárosok Országos Szövetségénél kényszerült elhelyezkedni, ahol 1943-ig, munkaszolgálatba való behívásáig dolgozott.
A természettudományok és a filozófia mellett az 1920-as éveben került érdeklődésének középpontjába a fényképezés. A kezdetben gyermekeit, családját és közvetlen környezetét, Zuglót megörökítő fotográfus nevét először 1931-ben említi a szaksajtó, amikor a századfordulón alapított Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetsége felveszi tagjai sorába.
1937-ben Vadas Ernővel és Seiden Gusztávval alapító tagja a Modern Magyar Fényképezők Csoportjának, majd egyike a a pesti Vigadóban rendezett sikeres centenáriumi Daguerre-kiállítás szervezőinek. Írásai és képei ekkor már rendszeresen jelennek meg hazai és nemzetközi lapokban. Fotótechnikai és természetfotózásról szóló cikkeit a Fotóművészeti Hírek, a Fotószemle és a Fotóélet közli, de rendszeres munkatársa a Búvárnak és a Vasárnapi Újságnak is. Megbízói között számos nemzetközi lap is szerepel, köztük az American Photography és a National Geographic is. A közelfényképezés technikáját tökéletesítő kamerát (Kinsecta) is tervezett: olyan nagyítót szerelt a gépre, amivel mikroszkopikus felvételeket tudott készíteni.
Az 1920-as és ’30-as években a mozgófilm hatására átalakuló nyomtatott sajtó virágkorát élte. A négy nyelven beszélő Kinszki rendszeresen tájékozódott a külföldi szaksajtóból, ismerte a nemzetközi fotográfusok munkáit, szemléletmódjára hatással voltak a kurrens fotótechnikai és formanyelvi újdonságok és trendek.
Elsősorban a technikai újításokból is adódó formai lehetőségek érdekelték. Ezek alakították formákkal, fény-árnyékokkal, mintákkal való kísérleteit: tárgyfotóit, utca- és életképeit, perspektivikus és felülnézeti kompozícióit, amelyek azért időről időre a mindennapok fenyegető társadalmi és politikai változásairól is vallottak.
Nem szűnő várakozással
Kinszki az 1930-as évek végétől folyamatosan levelezett a család kivándorlási kérelme ügyében. Új-Zélandra szerettek volna menni, de végül meggondolták magukat. Utolsó cikkét 1944 januárjában publikálta a Vasárnapi Újság. Egy évvel később egy munkaszolgálatos században látták utoljára Sachsenhausen felé menet. Felesége, Gárdonyi Ilona, soha nem adta föl a reményt, hogy férje egyszer hazatér. Haláláig mindennap kiment a Keleti pályaudvarra, amit férje csodálatosan örökített meg egy fotóján, bízva abban, hogy egyszer Imre száll le valamelyik vonatról.
„A gettóban nem tudtunk semmit Auschwitzról meg a munkaszolgálatról. Az eszünkbe nem jutott, hogy nem él apukám. Mentünk ki mindig a Keleti pályaudvarra, és mindenkit, aki leszállt, megkérdeztünk. Egyszer csak édesanyám talált egy embert, aki abban a században volt, emlékezett is apámra, s akkor mondta, hogy őket valahol lecsatolták, aztán a vonat elment Németország felé. És valahol leszálltak, és gyalog mentek Sachsenhausen felé – ez az erőltetett menet. A szállásuk egy német tanyán volt az istállóban a szalmán, és neki [annak az embernek tehát, aki visszajött] annyira sebes volt a lába, hogy ő nem bírt továbbmenni, s úgy határozott, hogy kockáztat: befúrja magát a szalmába. Sikerült neki, nem találták meg. Ő nem tud többet a többiek sorsáról. Soha többet senkit nem találtunk, csak ezt az egy embert. Tehát nyilvánvaló, hogy Sachsenhausen és eközött a tanya között valahol mindenkit lelőttek. De mi abszolút úgy fogtuk föl, hogy ennyit tudunk róla, majd ő is jön. Apámat anyám mindig várta haza, soha nem volt hajlandó holttá nyilváníttatni, pedig kapott volna özvegyi nyugdíjat, én árvaságit” – mesélte a lánya, Judit.
Kinszki Imre 44 évesen egy félbemaradt életművet hagyott hátra. Megőrzött fotói a Mai Manó Ház és a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum, a Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteménye, valamint több külföldi múzeum gyűjteményében találhatók.
