Én is lehettem volna az a gyerek, aki politikusok miatt ragad a rendszerben

IMG 1939

„Kijön a vére? Na bumm, majd veszek rá ragtapaszt” – mondja nevetve Kozák Mónika örökbefogadási aktivista, aki szerint az is elég nagy bunkóság, ha megkérdezzük egy örökbe fogadó szülőtől, akar-e saját gyereket. Mik a leggyakoribb tévhitek a téma kapcsán, és miért annyira ártalmas a Varga Judit által nemrégiben benyújtott törvénymódosítási javaslat? Erről beszélgettem a Felnőtt örökbefogadottak csoportjának alapítójával, aki azt is elárulta, egy bántalmazó kapcsolat fájdalmas tapasztalata vezetett el az életében oda, hogy mára képes jobban megérteni az anyját, aki a szülést követően a kórházban hagyta.

A Varga Judit által november elején benyújtott törvénymódosítási javaslat, amely szerint a jövőben – rokonok és a szülő házastársa kivételével – kizárólag házastársak fogadhatnának örökbe, és ez alól csak a mindenkori családügyi miniszter adhatna felmentést, egy csapásra rengeteg ember álmát zúzza szét. Élettársi kapcsolatban élő heterókét, azonos nemű párokét vagy bármilyen szexuális irányultságú egyedülálló szülőkét, akik, ha egyéb szempontok mentén alkalmasnak találtatnak, minden kétséget kizáróan szeretetteljes otthont tudnának biztosítani egy gyerek számára. Már csak személyes érintettségem okán is mélyen osztom a kirekesztés miatti felháborodásukat, elkeseredésüket.

Ugyanakkor azt is lényeges hangsúlyozni, hogy az örökbefogadás során nem az örökbe fogadni vágyóknak keresnek gyereket, hanem fordítva, a gyerekeknek szülőket. Ezért is örültem különösen, amikor kapcsolatba léptek velem a Felnőtt örökbefogadottak csoportjának tagjai. Azt reméltem, megszólalásaikkal egy olyan nézőpont is erőteljesebben meg tud jelenni a nyilvánosságban, ami eddig talán kevésbé volt hallható. 

Háromrészes sorozatunkban felnőtt örökbefogadottak osztják meg személyes történetüket és a törvénymódosítási javaslattal kapcsolatos véleményüket. Elsőként Kozák Mónika örökbefogadási aktivistával, a csoport alapítójával beszélgettem, aki fél Somogy megyét felforgatta, hogy végre találkozhasson a vér szerinti anyjával. Interjú lelkiismereti kérdésekről, temetői látogatásokról, az apák felelősségéről és a gyermekotthonok környékén lebzselő stricikről. 

Felnőtt örökbefogadottakkal készült interjúsorozatunk résztvevői: balról Kozák Mónika, Vágnerné Andrea és Cs. Melissa
Felnőtt örökbefogadottakkal készült interjúsorozatunk résztvevői: balról Kozák Mónika, Vágnerné Andrea és Cs. MelissaFotó: Ruzsovics Dorina

Újszülött korodban fogadtak örökbe a szüleid. Mit tudsz erről az időszakról? 

Zárt örökbefogadással kerültem a szüleimhez, tehát elvileg semmilyen adatot nem lehetett tudni. Akkor még nem voltak tanfolyamok, és az volt az uralkodó nézet, hogy ne beszéljenek erről a témáról a gyerekkel. Ennek ellenére nekem 4-5 éves koromban elmondták a szüleim, hogy örökbe fogadtak. Magára a jelenetre nem emlékszem, nem is maradt meg bennem traumaként.   

Az már sokkal inkább, ami 7 éves koromban történt. Egy kisvárosban éltünk, és egy nap a tanárnő az egész osztály előtt kérdezett rá az iskolában, hogy igaz-e, hogy engem örökbe fogadtak. Én azt gondoltam, semmi köze ehhez, így azt válaszoltam, hogy ez nem igaz. Nem öntudatosságból mondtam, hanem azt éreztem, hogy ez privát dolog. Miután a tanárnő más forrásból megbizonyosodott az örökbefogadásról, utána megalázott, felpofozott, hazugnak nevezett, ráadásul megint az összes osztálytársam előtt. A szüleim persze panaszt tettek az iskolában, de a tanárt végül csak akkor rúgták ki, amikor évekkel később hasonló jelenet ismétlődött meg egy másik diákkal. 

Mi történt ezután? Milyenek voltak a kiskamaszéveid? 

8 éves voltam, amikor a Balaton melletti kisvárosból Budapestre költöztünk. Már ekkor, 9-10 évesen elkezdődött az útkeresésem. Furcsán éreztem magam, amikor belenéztem a tükörbe, nem tudtam, honnan van a szemem színe, az orrom, a szám formája, és azon kaptam magam, hogy egyre többet kémlelem az utcán a velem szembe jövőket. Néha kísértetiesnek láttam a hasonlóságot, és már a határán voltam annak, hogy odamenjek az illetőhöz. Úgy éreztem, otthon nem annyira lehet ezekről a témákról beszélgetni. Évekkel később viszont, amikor felkutattam a vér szerinti gyökereimet, apukám rengeteget segített. 

Kamaszként sokat kémlelte a járókelőket, kire hasonlíthat
Kamaszként sokat kémlelte a járókelőket, kire hasonlíthatFotó: Ruzsovics Dorina

Említetted, hogy zárt örökbefogadással kerültél a szüleidhez. Hogyan tudtál mégis a vér szerinti családod nyomára bukkanni? 

Lelkiismereti kérdés volt számomra, hogy felvegyem a kapcsolatot a vér szerinti anyámmal. Rájöttem, hogy bármelyikünk bármikor meghalhat, és én nem akartam, hogy az utolsó pillanatomban arra kelljen gondolnom, nem adtam esélyt neki, hogy magyarázattal szolgáljon. Csak évekkel később tudatosult bennem az is, hogy pont a zárt örökbefogadás miatt ő soha nem is kereshetett volna engem, ha akart volna se. Ezt egyébként sok örökbefogadottól hallom, hogy azért nem keresik az anyjukat, mert ő nem keresi őket. Csak az nincs meg a fejükben, hogy az anyjuk nem is keresheti őket. Elindítottam tehát a hivatalos procedúrát, de az összes ajánlott tértivevényes levél visszajött. Végül máshogy sikerült megoldani a kutatást. 

Kiderült, hogy anyámnak volt egy férje, akitől nem sikerült elválnia. Írtam ennek a férfinak, és legnagyobb meglepetésemre rögtön másnap hívott. Mondta, hogy ő szívesen segít. Elárulta, hogy van egy nagynéném, aztán hirtelen felbukkant még 2-3 nagybácsi, nagynéni, aztán meg 4 testvérem is a semmiből. Mindegyik rokonnál otthagytam az elérhetőségemet, kértem őket, szóljanak anyámnak, ha találkoznak vele. Még a temetőbe is kimentem, hogy lássam a halott rokonaim sírját. Felforgattam fél Somogy megyét, érthetetlen módon valami hajtott előre. Aztán eltelt két év, és egyszer csak csörgött a telefonom. Hallom, kerestél – szólt bele anyám.  

Milyen volt ennyi év után megismerkedni vele? 

Az első találkozás döbbenetes volt: egymás másai voltunk, ugyanazokat a színárnyalatokat szeretjük, külsőleg és valahol legbelül is sok mindenben hasonlítunk. Körülbelül 20 éves voltam ekkor, utána 10 éven keresztül minden karácsonykor, anyák napján, húsvétkor, név- és születésnapon felhívtam, hogy hogy van. A részéről sosem tapasztaltam viszontérdeklődést. Eleinte azt gondoltam, biztos új neki a helyzet, kényelmetlenül érzi vagy szégyelli magát, de ennyi év után már nem tudsz mit kitalálni neki mentségnek. Ezért végül úgy döntöttem, hogy én sem forszírozom tovább a kapcsolattartást. A testvéreimben pedig kialakult egyfajta féltékenység. A bátyám például azt gondolta, hogy ha ő ilyen körülmények között nevelkedik, mint én, legalább a Harvardon végzett volna. Sokan nem látják a családtagjaim közül, mekkora lelki munka ez az egész még pluszban amellé, hogy amúgy közben te is ugyanúgy éled az életed, mint bárki más: tanulsz, dolgozol, párkapcsolatod van. 

Örökbefogadottnak lenni felnőttkorban is komoly lelki munka
Örökbefogadottnak lenni felnőttkorban is komoly lelki munkaFotó: Ruzsovics Dorina

A saját életedből és a csoporttagok megosztásaiból kiindulva mit látsz, mi az, ami felnőttkorban is nehézséget jelent az örökbefogadottak számára? 

Nehezen alakulhat ki az emberi kapcsolatainkban a kötődés. Visszatérő probléma, hogy nagyon erősen hat ránk a szakítás, mert könnyen újraélhetjük a gyerekkorunkban történt elhagyást. Az is baj volt nálam, hogy bizonyos szempontból mindig egyedül éreztem magam, ott voltunk harmincvalahányan az osztályban, és én voltam az egyetlen örökbefogadott. Már az is sokat segít, ha az örökbe fogadó családok összejárnak, barátságban vannak egymással, és a gyerekek végre azt élhetik meg, hogy nincsenek egyedül. 

Ami még jellemző lehet, az az örökbe fogadó szülők elvesztésétől való rettegés. Ez nyilván vér szerinti kapocs esetén is megvan, de itt az előző trauma miatt még hangsúlyosabban megjelenik. Én amúgy is elég nehezen kezelem a bizonytalan helyzeteket, az érzelmi megingást. Ezen persze már sokat dolgoztam, és szerencsém is volt, mert a Mózeskosár Egyesületnél részt vettem egy pszichológusok által vezetett csoportban. Utána jött az ötlet, hogy mi, felnőtt örökbefogadottak is alapítsunk egy csoportot, ahol sorstársi közösségben tudjuk segíteni egymást. 

Téged is várnak, ha felnőtt örökbefogadott vagy

2017 januárjában indult el a Felnőtt örökbefogadottak csoportja, ahol te is otthon érzed magad :) nevű zárt Facebook-csoport, amelyben kizárólag örökbefogadottak – főként felnőttek, ritkább esetben kamaszok – vehetnek részt. Itt olyan érintetteknek is lehetősége van az információ- és tapasztalatcserére, akiknek a lakóhelyén egyáltalán nem, vagy csak alig érhető el az örökbefogadottakat megszólító kezdeményezés. A jelenleg 55 tagot számláló sorstárs közösségben bárki segítséget kaphat a vér szerinti gyökerei felkutatásához vagy a lelki egyensúlya megőrzéséhez. A csoport a koronavírust megelőzően rendszeresen tartott személyes találkozókat Budapesten, ezek az alkalmak most online valósulnak meg. A közösség LMBTQ-barát, fontos alapelvének tekinti az elfogadást.

Az örökbefogadottak az adminnak írt üzenettel jelentkezhetnek az alábbi linken. Az örökbe fogadó szülők, a téma iránt érdeklődők pedig Kozák Mónikát, a csoport vezetőjét kereshetik ezen az e-mail-címen: kozakmonika03@gmail.com.

Most, hogy az aktuálpolitikai események kapcsán többet beszélünk az örökbefogadásról, gondolom, markánsan megjelennek a hozzá fűződő tévhitek is. 

Valami érthetetlen oknál fogva az örökbe fogadni vágyó szülők zöme továbbra is hisz például abban, hogy létezik olyan gyermekvédelmis, aki biztosítani tudja őt arról, hogy a gyerek nem cigány. Én magam is cigány származású vagyok, de ezt csak évekkel később tudtam meg, a szüleim nem mondták. Mondjuk ez nekem nem okozott megrázkódtatást, simán el tudtam fogadni magam. A múltkor Mártonffy Zsuzsanna oldalán, az Örökbe.hu-n keresztül jutott el hozzám egy nyugat-európai országban élő férfi, aki a vér szerinti gyökereit kereste. Kiderült, hogy egy Hajdú-Bihar megyei cigánytelepről származik. Mondtam is neki, hogy ne lepődj meg, ha ott mélyszegénységet látsz, meg amúgy te magad is cigány származású lehetsz. Borzasztó erős kontraszt van egy tengerparti város és Hajdú-Bihar megye között, ahol sokaknak még tartós élelmiszerre, cukorra, lisztre sem futja.  

A másik dolog, amit kiemelnék, az az apák felelőssége. Én 36 éves vagyok, 18-20 éves korom óta foglalkozom ezzel a témával, de még egyszer sem hallottam, hogy bárki megkérdezte volna, az apa miért nem vállalta a felelősséget. Ezzel szemben a vér szerinti anyákat hihetetlen megvetés övezi a társadalomban. A legjobban a gyerekgyilkos anyákat ítélik el, utánuk közvetlenül azok következnek, akik elhagyják a vér szerinti gyereküket. Az senkiben fel sem merül, hogy jó, de mit csináltak az apák. Sokáig a saját vér szerinti anyámról is azt gondoltam, hogy milyen anya az ilyen, hogy volt képes ezt megtenni. 

Az apák felelősségét szinte soha senki sem firtatja
Az apák felelősségét szinte soha senki sem firtatjaFotó: Ruzsovics Dorina

Választ kaptál valaha erre a kérdésre? 

Azt mondta, hogy a férfi, akivel élt, nem hitte el, hogy tőle vagyok. Megfenyegette, hogy rá és az akkor már meglévő 4 testvéremre gyújtja a házat, ha hazavisz a kórházból – ezért hagyott ott. Később beszéltem erről a nagynénémmel is, az anyukám testvérével. A konyhában ültünk, és elmondta nekem, hogy látta az anyámat mindenórás terhesen a vasútállomáson. Miért nem mentél oda hozzá? Miért nem segítettél neki? Nem tudott válaszolni a kérdésemre. Szóval hiába dolgozik sokszor a düh az örökbefogadottakban, nem kell ezt az örökbe fogadó szülőknek még tovább szítani azzal, hogy előítéletesen, negatívan beszélnek a vér szerinti gyökerekről, mert ez az egész gyakran egy pokoli nagy dráma. Az örökbe fogadó szülők amúgy is hajlamosak versenyhelyzetnek megélni, amikor az örökbefogadott érdeklődni kezd a vér szerinti családja iránt. Azt gondolják, hogy valamit biztos elcsesztek, pedig nem erről van szó. Ez az egész egy teljesen természetes folyamat része. 

Ezeknek a helyzeteknek a tudatosításában viszont pont az az örökbefogadásra felkészítő tanfolyam segíthetne, amit idén nyáron fakultatívvá tett a kormány. 

Én nagyon sajnálom, hogy kivették a kötelező elemek közül. Ez így most olyan, mintha elmennél Balaton-átúszásra anélkül, hogy tudnál úszni – már az elején megfulladsz. Holott nagyon fontos, hogy az örökbe fogadó szülő megtanuljon előítéletmentesen beszélni a vér szerinti gyökerekről, illetve segítő attitűdöt tudjon mutatni, ha a gyereke kutatni szeretne. Azt is lényeges látni, hogy az örökbefogadásra váró gyerekek túlnyomó többsége idegrendszeri éretlenséggel küzd, így időre van szüksége ahhoz, hogy utolérje magát. Az örökbe fogadó szülőnek tudnia kéne azt, hogy mit várhat el tőle, ahogy azt is, mire lehet számítani, amikor az ember hazavisz egy gyereket. Egy jól kötődő gyerek eleinte jó eséllyel ellenkezni fog, ezt az időszakot ki kell bekkelni.

Hasznos olvasmány az örökbefogadásról

Joyce Maguire Pavao egyszemélyben örökbefogadó, örökbefogadott és a témával foglalkozó pszichológus, aki több mint harmincévnyi terápiás tapasztalattal bír. Az örökbefogadás háromszöge című könyvében számos esetet bemutatva, mély empátiával, minden szereplő szempontját tekintetbe véve járja körül az örökbefogadással kapcsolatban felmerülő kérdéseket. Leírja a különböző életkorokban fellépő problémákat, amelyekkel várhatóan minden örökbefogadásban meg kell birkózni, és foglalkozik az örökbefogadás speciális eseteivel is (más országból, etnikumból származó, idősebb vagy fogyatékossággal élő gyerekek folyamataival). A könyvet a Mózeskosár Egyesület adta ki, és bárki nagy haszonnal forgathatja, aki kapcsolatba kerül örökbe fogadott gyerekekkel – azaz mindenki.

Mit szólsz a Varga Judit által benyújtott törvénymódosítási javaslathoz, amely szerint a jövőben csak házaspárok fogadhatnának örökbe, ez alól pedig kizárólag a mindenkori család- és ifjúságügyért felelős miniszter, jelenleg Novák Katalin adhatna felmentést? 

Szerintem ez egy nyíltan diszkriminatív javaslat, ami elsősorban a leszbikus és meleg párok ellen irányul. Az a nagyon rossz benne, hogy azt senki sem nézi, mi a jó a gyereknek. Már csak azért is rendkívül problémás, mert az idősebb, cigány származású, fogyatékossággal élő gyerekeket többségében egyedülállók fogadták örökbe. Mi lesz ezekkel a gyerekekkel? A házaspárok közül nagyon kevesen szeretnének cigány származású gyereket, egy 30 fős felkészítő csoportban ha 4-5 ember elfogadó, akkor már optimista voltam. Akár én is lehetnék most, 36-37 évvel később az a gyerek, aki bent marad a rendszerben. És ott mi történik vele? Ott lebzselnek a gyermekotthonok körül a stricik, a fiatalok több nevelőt látnak maguk körül, mint amennyiszer fogorvoshoz mennek. 

Ordít erről a javaslatról, hogy nem a gyerekek érdekét szolgálja. Nekem sok meleg ismerősöm van, és azt látom, hogy harmonikusan nevelik a gyerekeiket. Az egyedülállókkal is az a tapasztalatom, hogy kifejezetten felkészültek, aktívak, érdeklődők. Igazságtalannak tartom, hogy ki akarják zárni őket az örökbefogadásból. Nehéz elképzelni, hogy a mindenkori családügyi miniszternek bármilyen szakmai alapja volna annak eldöntésére, hogy ki alkalmas szülő, és ki nem. Egyedül a pszichológusok kompetensek ebben. 

Felnőtt örökbefogadottakkal készült interjúsorozatunk második részében Vágnerné Andreával, harmadik részében pedig Cs. Melissával beszélgettünk.

Mustra

Kérjük, támogasd munkánkat te is azzal, hogy engedélyezed a hirdetések megjelenítését az oldalon. Lapunk bevételi forrását ezek a hirdetések jelentik, így elengedhetetlenek ahhoz, hogy cikkeinket ingyenesen olvashassátok.

A hirdetések megjelenését engedélyezheted külön a Dívány.hu oldalra is, vagy a kiegészítő program teljes kikapcsolásával az összes általad látogatott site-ra.