Az iskolai kirekesztés – amikor egy gyereket kiközösítenek, kihagynak a közösségből – sokszor csendben történik.
Az országhatárok elmosódásának és a globalizáció térnyerésének köszönhetően (is) egyre gyakoribb jelenség a vegyes házasság, melyben kétnyelvűként nőnek fel a gyermekek. A két nyelv azonos szintű, napi használatára képes egyének, vagyis a kódváltók számos előnyét élvezhetik helyzetüknek, de gyakran válhatnak faji megkülönböztetés és mikroagresszió áldozatává is.
Nemcsak a kapcsolatainkra, de a társadalmi működésünkre is jellemző az érzelmi kommunikáció hiánya. Konfliktus vagy sérelem esetén a bűnbakkeresés és a büntetés az első számú eszközünk a helyzet feloldására. Azonban létezik egy módszer, ami ezek helyett a jóvátételre, a sérelmek és a kapcsolatok helyreállítására törekszik. Angliában egy város a világon elsőként tudatosan alkalmazza a resztoratív szemléletet az iskolákon át egészen a rendőrségig, beépítve azt saját társadalmi működésébe.
Nem látom a templomot, a parkot, alattunk a boltba, munkába igyekvő embereket. Csak ülök, és bámulom, hogyan pattogott le az erkély korlátjáról a festék. Ezt csinálom húsz perce. Hogy vagy, Babám, lép ki hozzám a Szerelmem, Aki Szintén Nő. Péntek reggeli álmos fej, kockás pizsi. Két bögre kávé van nála, az egyiket leteszi elém az asztalra. Még mindig olyan, mintha lenyomtak volna a víz alá, válaszolom. Tegnap óta én is folyton a sírás határán vagyok, rohadt megalázó ez a pedofiltörvény. Mi közünk nekünk ehhez? Nyilván semmi, szorítom meg a kezét. Hallgatunk. Lehet, kár volt elvállalni a cikket, sóhajtom. Olyan jó lenne lelépni pár napra, vagy sorozatokat nézni. Tudomást sem venni az egészről. Biztos kitalálsz valami jót, mosolyog rám. Van már ötleted?
Az olimpiai játékokon való részvétel az esemény 1896-os megalakulása óta a legek legjének számít. Az elképzelés, miszerint a világ legkülönbözőbb tájairól érkező sportolók összemérik a tudásukat, gyönyörű lenne. A valóság azonban ennél sokkal kevésbé idilli.
Ma Magyarországon – de igaziból az egész világon – nagyon aktuális a kérdés. A pszichológia eredményei egyértelműen megjelennek a politikában, de pszichológusok politikai kiállása is borzolja egyesek kedélyeit. Mi az alapja a jelenségnek?
Korunk egyik legerősebb közösségi problémája az iskolai kirekesztés, gúnyolódás, zaklatás. A probléma szinte minden közösségben jelen van, még sincs elég eszköz a kezünkben ahhoz, hogy hatékonyan felvegyük ellene a küzdelmet. Az Elfog/adsz színházi produkció viszont vállaltan erről a problémáról mesél a gyerekeknek.
Problémapolipnak nevezi azt a sokféle nehézséget, amely hosszú csápjaival az örökbefogadottak legkülönbözőbb életterületeire is elérhet. Különösen akkor, ha politikusok felelőtlensége miatt hosszú évekre a rendszerben ragadnak, hogy aztán idősebb gyerekként kelljen helytállniuk külföldön, egy számukra idegen országban. Cs. Melissa részben saját tapasztalatból beszél: hatéves volt, amikor a vér szerinti anyja öngyilkosságot követett el, és ő Magyarországra került. Hogy ment a beilleszkedés, és mi történt vele ezután? Erről kérdeztem Melissát, aki azt is elmondta, mi volt az a pont, amikor úgy döntött, tudatosabban kell foglalkoznia a történetével.
„Beírtam a keresőbe, hogy örökbefogadás, és döbbenten láttam, hogy kutya, macska, malac, tényleg bármi jön, gyerekekről viszont alig van információ, az is szinte mind hibás” – meséli Vágnerné Andrea. Ezt követően írt Mártonffy Zsuzsának, aki interjút készített vele az Örökbe.hu oldalra. A szövegre komment is érkezett, és ez volt az első alkalom Andi életében, hogy egy másik felnőtt örökbefogadottal beszélhetett. Hová vezetett ez a 2015-ös találkozás, és mi a véleménye a Varga Judit-féle törvénymódosítási javaslatról? Erről kérdeztem a tapasztalati szakértőt, aki azt is elmondta, milyen volt 20 évesen megismerni a vér szerinti anyját, mire eszmélt rá a saját gyereke születésekor, és eleinte miért búcsúzkodott folyton a kisbabától.
„Kijön a vére? Na bumm, majd veszek rá ragtapaszt” – mondja nevetve Kozák Mónika örökbefogadási aktivista, aki szerint az is elég nagy bunkóság, ha megkérdezzük egy örökbe fogadó szülőtől, akar-e saját gyereket. Mik a leggyakoribb tévhitek a téma kapcsán, és miért annyira ártalmas a Varga Judit által nemrégiben benyújtott törvénymódosítási javaslat? Erről beszélgettem a Felnőtt örökbefogadottak csoportjának alapítójával, aki azt is elárulta, egy bántalmazó kapcsolat fájdalmas tapasztalata vezetett el az életében oda, hogy mára képes jobban megérteni az anyját, aki a szülést követően a kórházban hagyta.
Szeptemberben elmentem a kedvenc festőm kiállítására (jó, személyesen kábé csak őt ismerem, de attól még nagy favoritom). Miért innen indítod a sztorit, Domi? Várjatok, mindjárt kiderül. Szóval épp veszem fel a szemüvegemet a galéria alagsorában, hogy megszemléljem a műveket, amikor egymásba botlunk egy régi ismerősömmel. Szép ez a találkozás: csak nevetünk, beszélgetünk, nevetünk, beszélgetünk, már rég fent borozik mindenki, én meg még egy képet sem láttam. Ekkor meséli el, hogy nagy újság van náluk. Mondd már, mi az! Pár hét múlva érkezik hozzájuk egy gyerek, akit örökbe fogadnak a férjével. Én tervezek-e ilyesmit, kérdezi tőlem, sugárzik az arca. Még nem tudom, válaszolom. Arról persze sejtelmem sincs, hogy alig két hónap telik el, és Magyarországon nekem ilyet már soha többé nem lehet.
A másokkal szembeni előítéletek károsak a lelki jóllétünkre, félelmet keltenek, szorongóbbá tesznek, bezárnak, akadályoznak a fejlődésben. Jelenlétük mégis szinte természetes. Arról, mit tehetünk az előítéletek ellen, pszichológus szakértőinket kérdeztük.
