Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Korunk egyik legerősebb közösségi problémája az iskolai kirekesztés, gúnyolódás, zaklatás. A probléma szinte minden közösségben jelen van, még sincs elég eszköz a kezünkben ahhoz, hogy hatékonyan felvegyük ellene a küzdelmet. Az Elfog/adsz színházi produkció viszont vállaltan erről a problémáról mesél a gyerekeknek.
Eke Angéla Junior Prima díjas színésznő és Bán Bálint színész rendhagyó színházi előadással hívják fel a kamaszok figyelmét az iskolai zaklatásokra, a kirekesztésre. A tantermi színház műfaja annyit tesz, hogy az előadás „hordozható”, azaz az ország bármelyik iskolájában elő lehet adni. Elő is kellene, hiszen a látvánnyal, mozgással mesélő előadás szavak nélkül is eljut a fiatalokhoz, elnyomókhoz és elnyomottakhoz egyaránt. A darab ötletgazdájával és rendezőjével, Eke Angélával, illetve a darab társszereplőjével, Bán Bálinttal beszélgettünk.
Honnan jött az előadás ötlete?
Eke Angéla: Két évvel ezelőtt jött szembe egy pályázati felhívás egy tantermi színházi előadásra. Ekkor dolgoztam ki az ötletemet, mert fontos volt számomra, hogy kitaláljak valamit, amin keresztül törődhetek a fiatalokkal. Így született meg a koncepció, amellyel végül nyertem a pályázaton. Szerettem volna egy olyan kortárs színházi formanyelvet beemelni az előadásba, amivel a gyerekek talán még nem találkoztak. Ezért a mozgásszínház és a kortárs bábszínház elemeit felhasználva, szavak nélkül kommunikálunk az előadások során. Bán Bálintról tudtam, hogy nemcsak kiváló színész, de nagyon erős, jó mozgással rendelkezik, így adott volt, hogy felkérjem. A zenét egy kortárs zeneszerző, Puskás Dániel írta, a nejlonból készült fekete-fehér látványelemet pedig Pintér Judit divattervezővel közösen álmodtuk meg. Emellett Szendrey Gitta drámapedagógus bevonása is kiemelt fontosságú volt.
Bán Bálint: Nyitni kell az új dolgok felé. Még sosem csináltam tantermi színházat, és nagyon tetszett az ötlet, amit Angéla kitalált. Izgalmas a forma, jó az alapötlet, és nagyon fontos a téma, amit feldolgoz. Az elfogadásról, és arról, hogy milyen el nem fogadva lenni, mindenkinek megvan a saját története. A mi dolgunk az volt, hogy olyan varázslatos, közérthető, de mégis absztrahált anyagot készítsünk, amiben a néző egyik vagy másik (vagy mindkét) szereplő érzései mögé tud helyezkedni. Elsőre talán nem gondolnánk, de az érthetőségben nagy segítség volt, hogy az előadás nem verbálisan kommunikál, hanem mozgással, gesztusokkal, érintéssel, testhelyzetekkel, mimikával, zenével.
Hogyan képzeljük el az előadást?
E. A.: A gyerekek egy történetet látnak, amit ketten mesélünk el. Az egyik szereplő megpróbálja elnyomni a másikat, de a darab végén egymásra tudnak találni. Az előadás tulajdonképpen ennek az útját mutatja be. Utána nem engedjük el a fiatalokat, hanem egy feldolgozó foglalkozás keretein belül beszélgetünk velük a látottakról. Azért is kivételes alkalmak ezek, mert a gyerekek kimondanak olyan dolgokat is, ami a személyes érintettségüket jelzi. Olyan sebekről, fájdalmakról mesélnek, amiket egymás között nem vállalnának fel, de az előadás hatására mégis megnyílnak.
Van bármilyen személyes érintettséged a kirekesztés témakörében?
E. A.: Én gyerekkoromban mindig csak szemlélő voltam ezekben a szituációkban. Minden alkalommal erősen megérintett a dolog, de egyik oldalhoz sem tudtam kapcsolódni, és főleg nem találtam a helyzetek megoldását. A kamaszok ma már még csúnyábban, fájdalmasabban képesek egymást kirekeszteni, kitaszítani, elnyomni, ez az előadás pedig azt mutatja meg, mit és hogyan tehetünk ez ellen. Mindkét oldalnak, elnyomónak és elnyomottnak is adunk valami fogódzót, megoldást. Hiába nem beszélünk szavakkal az előadás során, a fiatalok tökéletesen kódolják az üzenetet, és teljes jogú partnerek.
B. B.: A téma mindenkit megtalál kortól, nemtől, vallástól vagy problémától függetlenül. Az előadás maga elég impulzív, így mindenképpen beszippantja a nézőket. Minden erejükkel szeretnék megfejteni, amit látnak, és mivel sikerül is nekik, ettől a sikerélménytől vezérelve újból figyelnek, és így tovább. A neheze – és talán a legizgalmasabb része – az az előadás után a feldolgozó foglalkozás: beszélgetés a nézőinkkel.
Milyenek az osztályközösségek reakciói?
B. B.: A legkülönbféle reakciókkal találkoztunk már. Már meglepődni sem tudunk nagyon, olyan furcsa helyzetekben derült ki egy-egy fiatalról valami addig rejtett történet. De mivel az elfogadás nemcsak a témája, hanem a törekvése is az előadásnak, mélyen magunkba nézve ugyanúgy tudunk azonosulni a legkomolyabb kitaszítottsággal és szeretettel is, ahogy ők azonosulnak az általunk megformált szerepekkel.
E. A.: A legemlékezetesebb előadást egy soroksári szakmunkásképzőben adtuk két fiúosztálynak. Eleve kamaszoknak játszani mindig kockázatos, néha nagyon nehéz velük. Ott azonban azt éreztem, hogy az ő őszinte reakciójuk legalább annyit adott nekünk, mint amennyit ők kaptak tőlünk. Nyitott, odaadó, őszinte, nyers, szeretetteljes közeget alkottak, olyannyira, hogy azt éreztem, hogy ha holnap véget érne a pályám, már megérte. Ott éreztem meg annak a súlyát, hogy nekünk, színházi embereknek milyen fontos feladatunk van. Nemcsak a több száz fős tömegnek előadott, csillogó előadások a fontosak, hanem az, hogy minden esetben adjunk valamit. A kamaszok nagyon fogékonyak, sokkal többet kéne foglalkozni velük, érzékenyíteni őket. Ők alkotják majd a jövő társadalmát, sokkal több energiával, türelemmel, nyitottsággal és szeretettel kellene közelednünk feléjük. S nemcsak a nagy kamaszokhoz: egy alkalommal meghívást kaptunk egy általános iskola ötödik osztályába, és akkor döbbentünk rá, hogy a kirekesztés problémája egyáltalán nem korhoz kötött.
Mi történik, ha nagyon rázós történet kerül elő?
E. A.: Nagyon fontos a gyerekeket kísérő pedagógus személye. Az előadás egyszeri lehetőséget jelent, nincs módunk az utánkövetésre. Éppen ezért olyan fontos a pedagógusok felelősségvállalása.
Hogyan tervezitek a jövőt?
E. A.: Az előadást csak úgy tudjuk elvinni ingyen az iskolákba, ha pályázatokon nyerünk támogatást. A meglévő keretünk azonban mostanra kifogyott, és amíg nem jön szembe egy újabb pályázat, addig ingyen nem tudjuk előadni a darabot. Persze nem olyan nagy az összeg, ami fedezi a költségeket, így most is vannak felkéréseink különböző iskoláktól. A stábunk, Megyeri Léna és Klopfer Alexandra pedig azon dolgozik, hogy oda vigyük az előadást, ahol a legnagyobb szükség van rá.
Jelenleg egy monodrámán is dolgozom, amelyet 2020 februárjában mutatunk be a Teslában. Ez egy saját ötlet alapján született minimonodráma, amelynek a szövegét Závada Péter írta, és három különböző rendező három különböző szemszögén keresztül mutatom majd be ugyanazt a történetet, egy előadáson belül.
