Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Ma Magyarországon – de igaziból az egész világon – nagyon aktuális a kérdés. A pszichológia eredményei egyértelműen megjelennek a politikában, de pszichológusok politikai kiállása is borzolja egyesek kedélyeit. Mi az alapja a jelenségnek?
Pszichológus szakértőink, köztük a SelfGuide pszichológiai műhely és az Önsegítő személyiségfejlesztő műhely alapítói ma azt világítják meg, hogy miért van értelme pszichológusok politikai jellegű megnyilvánulásainak, és hol érhetjük tetten a pszichológia eredményeit a politikában és ezzel együtt a mindennapjainkban.
Sorozatunk korábbi részeit itt olvashatod el.
Kuna-Várhelyi Gábor: Jó szándékú irányítás vagy manipuláció?
Steven Pinker, a Harvard Egyetem pszichológiaprofesszora másfél évtizede állt elő azzal a sok vihart kavart véleményével, amely szerint a valaha volt legbékésebb világban élünk. A látszat természetesen nem ez, hiszen nap mint nap értesülünk újabb és újabb fegyveres konfliktusokról és polgárháborúkról. Nehéz a rohingya népirtás ártatlan áldozatait statisztikai adatnak tekinteni, de ha mégis megtesszük, kénytelenek vagyunk Pinkerrel egyetérteni. A háborúkban elhunytak száma az utóbbi hetven év során töredékére csökkent, ezért John Gaddis oxfordi történész után egyre többen emlegetik ezt az időszakot a hosszú béke korának. Mindeközben változik az erőszak szerepe és megítélése az egyes társadalmakon belül is. A hatalomgyakorlásnak azok a nyíltan és vállaltan erőszakos formái, amelyek a középkorban még elfogadottak és természetesek voltak, ma már szerencsére elképzelhetetlenek. A sokat kárhoztatott individualizmus most a hasznunkra válik: az önmagát értékesnek tekintő egyént ma már nem lehet „csak úgy” megkínozni, megtörni, és nyilvánosan megalázni.
Egy erőszakon alapuló társadalomban is használja a hatalom a pszichológiát. Az erőszak célja a megfélemlítés, és a büntetés vagy az ezzel való fenyegetés az alattvaló alárendelődéséhez vezet. Ahogy azonban a nyílt erőszak elfogadhatatlanná vált, a társadalomban élő egyén pedig egyre inkább szabadnak szeretné érezni magát, úgy kell a hatalom gyakorlóinak is egyre indirektebb eszközökhöz nyúlniuk. Gondolatokat, véleményeket kell a marketing és a pszichológia eszközeivel úgy eladniuk, hogy az egyén megőrizhesse a gondolkodásának szabadságát (vagy legalábbis az illúzióját), és érezhesse úgy, hogy ez a saját véleménye, és nem egy külső hatalom erőszakolta rá. A mai gyereknevelésből is (szerencsére) kiveszőben van már, hogy a gyerek azért rakjon rendet a szobájában, hogy elkerüljön néhány pofont vagy kapjon vacsorát. Sokkal inkább azt szeretnénk, ha úgy érezné, rendet rakni jó, és a saját döntése, ha megteszi.
Finomodnak tehát az eszközök, és ez egyszerre jár előnyökkel és veszélyekkel ránk nézve. A szabadságunk egyrészt valódi, hiszen nem fognak szombaton a főtéren kerékbe törni, ha visszautasítjuk az aktuálisan nekünk eladni kívánt politikai terméket. De épp az indirekt, érzelmeinkre ható eszközök miatt folyamatosan kritikusnak kell lennünk – ami a legnehezebb – a saját véleményünkkel kapcsolatban is, hiszen nem lehetünk biztosak abban, valóban tőlünk származik-e. Vajon valóban a saját véleményem, amit gondolok, vagy sikeres volt a manipuláció, és pont azt gondolom, amit a kampány kiagyalója szeretne?
Azzal, hogy a politika ma pszichológiai eszközöket használ, nincs semmi baj.
Ha baj van, az sosem az eszközökben, hanem a célokban keresendő.
Igen, a mai politikai kommunikáció az érzelmeinkre akar hatni. De mindig a hatalom gyakorlója dönti el, mire kívánja használni ezt az eszköztárat. Megpróbálhat mindannyiunk számára hasznos célokat és értékeket eladni ezen a módon, az esélyegyenlőségtől a környezetünkért érzett nagyobb felelősségig. De ugyanezt az eszköztárat használva játszhat a félelmeinkre, szorongásainkra és frusztrációnkra azért, hogy manipulálhatóvá tegyen bennünket. A kereskedő dönthet, hogy hasznos dolgot árul-e tisztességes feltételekkel, és talán kicsit kevesebb haszonnal, vagy szemetet a gyors meggazdagodás reményében. De a vevőnek is jogában áll soha többet nem venni semmit valakitől, aki egyszer már eljátszotta a bizalmát.
Milanovich Domi: Az ideológiamentesség hangoztatása csak egy másik ideológia
A pszichológiára hajlamosak lehetünk úgy tekinteni, mint az emberi lélek örök érvényű igazságait kutató egzakt tudományra. Ilyenkor gyakran megfeledkezünk arról, hogy a pszichológia nem légüres térben történik. Ugyanúgy ahogy az emberi pszichét sem lehet leválasztani az itt-és-most érvényesülő társadalmi hatásokról, a pszichológiát sem az azt kitermelő és üzemeltető intézményrendszerekről. Ezeknek az intézményeknek – bármely más területhez hasonlóan – vezetői, támogatói, üzleti érdekei vannak, amelyeket jobb esetben igyekszik úgy kezelni, hogy függetlenségét a lehető leginkább megőrizze.
A kérdéshez az is hozzátartozik, hogy a pszichológusok nem képeznek külön halmazt a népességben. Nem állnak kívül a társadalmi történéseken, és csak korlátozottan igaz rájuk, hogy elfogulatlanul, az elemző tekintet hűvösségével, tárgyilagosan tudnának ezekre a folyamatokra tekinteni. Ők is emberek, a maguk neveltetésével, nézeteivel, élményeivel, ideológiai elköteleződéseivel. A baj nem is ezzel van, hanem azzal, ha a pozíciójukkal és a bennük zajló történésekkel kapcsolatban nem tudatosak, nem reflektálnak rájuk, nem átláthatók a klienseik, olvasóik felé, hanem a politikamentesség illúziójában tetszelegnek, miközben tetteikkel valójában a fennálló rendszert igazolják, abba simulnak bele.
Egyes amerikai becslések szerint egyébként a liberális világnézetű emberek valóban felülreprezentáltak a konzervatívokhoz képest a pszichológusok körében, arányuk kb. 14:1 az USA-ban (sajnos magyarországi hasonló felmérésről nem tudok). Ezek a számok abból a szempontból nem meglepők, hogy mind a kutatói, mind a kliensekkel végzett munkához elengedhetetlen a komplex jelenségek megértésének vágya, az ambivalencia, az ellentmondások kezelésének képessége, az elfogadás, a nyitottság, a különböző nézőpontok figyelembevétele. Zártabb gondolkodással valószínűleg eleve kevesebben érkeznek erre a területre, vagy később döntenek a váltás mellett.
Bárhogy is legyen, az, hogy mit gondolunk a világról, a „normalitásról”, a boldogság kulcsáról, az élet céljáról és a hozzá vezető útról, biztosan befolyásolni fogja a munkánkat. Ha ezt letagadjuk, csak azt érjük el vele, hogy a kliens és a pszichológus számára is észrevehetetlen, ezáltal kontrollálhatatlan módokon fogja kifejteni a hatását. Ideológiamentesség ugyanis nem létezik, ítéletmentesség viszont igen. Azaz képesek lehetünk úgy viszonyulni egymáshoz, hogy a különbségeinket kommunikálva, elfogadva és folyamatosan figyelembe véve alakítsunk ki konstruktív párbeszédet.
Az sem mindegy, hogy mit tartunk a lelki problémák forrásának. Ha a szenvedés magyarázatát az egyénben keressük, és a kapitalista szellemiségnek megfelelően az önmegvalósítást, a sikerességet, a javak felhalmozását tekintjük a jó élet kifejezésének, könnyen a jelenlegi, gyakran megbetegítő körülményekhez való alkalmazkodás fokozása lehet a terápia egyik fő iránya. Hogy egy egyszerű példánál maradjunk: ha valakinek nehézségei vannak a munkahelyén, akkor megpróbálhatjuk őt magát erősíteni, különböző eszközökkel ellátni, hogy még többet tudjon dolgozni. Vagy abban segíteni, hogy más munkahelyet keressen. Viszont nem kezdünk semmit társadalmi szinten a kizsákmányolással, az igazságtalan túlórákkal, az alacsony bérekkel, stb. Tehát az történik, hogy
egyéni szinten igyekszünk kezelni olyan problémákat, amelyek igazából tömegeket érintenek világszerte.
„Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat” – írja József Attila Eszmélet című versében. Sokszor nem vesszük észre, hogy az intrapszichés (egyénen belüli) konfliktusaink, a belsővé tett szégyenünk, a testi tüneteink egy részét valójában külső tényezők okozzák. A minket érő elnyomás, a kirekesztés, az előítéletek, a korlátozó nemiszerep-elvárások, a lakhatási körülményeink, az anyagi problémák, a szegénység mind-mind veszélyezteti a lelki egészségünket. Ezekkel a társadalmi ügyekkel kapcsolatban a pszichológusoknak igenis van dolga, felelőssége. Megváltoztatásukhoz pedig talán az egyik első lépés az, hogy az érintettek rendszertudatosságát is segítjük fokozni, miközben minden lehetséges módon kiállunk a társadalmi igazságtalanságokkal szemben.
Szalay Ágnes: A pszichológia eredményei visszaköszönnek a politikában
Nagyon is sok köze van a pszichológiának a politikához, miután a pszichológia az emberi elmével, annak működésével és az emberi viselkedéssel foglalkozó tudomány – a politikában pedig szintén emberek viselkednek valahogy annak függvényében, hogy elméjükben mire jutottak egy kérdéssel, helyzettel kapcsolatban.
A pszichológia történetében gyakori, hogy egyes témák akkor kerülnek a kutatások középpontjába, amikor valamilyen politikai esemény szélsőséges, váratlan vagy nem könnyen magyarázható viselkedésre késztetett embereket, és utólag igyekszünk megérteni, hogy hogyan történhetett ez meg. A második világháború után például rengeteg kutatás szólt az autoriter személyiségről, ennek jellemzőiről és kialakulásáról. Ebben a hullámban készült Lewin vizsgálata is a demokratikus, autoriter vagy laissez faire vezetésről, amit máig emlegetünk és használunk. Milgram híres engedelmességi kísérletét is a háború inspirálta. De talán a szülő-gyerek kötődésről sem tudnánk annyit, amennyit ma tudunk, ha Bowlby nem kezdi tanulmányozni a háborús árvák antiszociális viselkedését, és jön rá, hogy a korai szeparáció milyen károkat okozott a gyermekek szociális fejlődésében. A csoportgondolkodás jelenségét, vagyis azt, hogy egy nagy csapat ember együtt, ha nem iktatunk be bizonyos korlátokat, hajlamos rosszul és elvakultan dönteni, szintén egy politikai esemény, az USA a kubai Disznó-öbölbeli fiaskója segített megismerni, megérteni. Napjainkban is vannak ilyen aktualitások, melyek inspirálják a pszichológiai kutatások irányát, mondjuk a fake news, vagy a narcisztikus vezető, esetleg a klímaszorongás.
Ezek a kutatási eredmények azután vissza is térnek az életünkbe, a politikába, és befolyásolják azt, hogy hogyan alakítjuk a dolgainkat. A korai kötődéssel kapcsolatos kutatások eredményei visszaköszönnek abban, hogy hogyan zajlanak a születések a kórházakban (vagy otthon, születésházakban), hogy mit gondolunk az árvaházakról, hogy milyenek a bölcsődei csoportok és hogyan zajlik a beszoktatás, vagy hogy már nem kérdés, hogy ott lehet a szülő a beteg gyereke mellett, ha az kórházi kezelésre szorul. Ezek hétköznapi, látszólag nem politikai témák, mégis azért történnek ma úgy a dolgok, ahogy, mert voltak bizonyos problémák, és sok egyéb mellett pszichológiai kutatási eredmények is, amiket politikai döntéshozatalra felhatalmazott emberek megértettek, lényegüket magukévá tették, elköteleződtek a változás mellett, majd az végre is lett hajtva.
Az élet minden területéről sorolhatnánk példákat, ahol a megismert pszichológiai jelenségek, tendenciák befolyásolják az életünket.
Vannak az egyértelműen klassz dolgok, amitől tényleg jobb, az emberek igényeit jobban kielégítő lesz valami – mondjuk például, hogy a környezetpszichológiai tudást figyelembe veszik egy kisváros főterének átalakításánál vagy egy irodaház megtervezésénél. De mivel emberi viselkedés a hatásgyakorlás, manipuláció, döntésbefolyásolás, döntéshozatal is – ezért a pszichológiai kutatásokat fel lehet használni a politikai érdekek kiszolgálására, a hatalom megtartására is. Erre a területre semmilyen rálátásom nincs (bár érdekes lenne belelátni), valószínűnek tartom, hogy politikai kampányok során, politikusi személyiség felépítésekor, megfelelő üzenetek kiválasztásakor a pszichológiai ismeretek aktív felhasználása zajlik.
Ami az utóbbi időben Magyarországon zajlik, hogy pszichológusok „belekeverednek” aktuálpolitikai kérdések sajtóbeli tárgyalásába, remélhetőleg csak egy rövid kitérő. Nem hinném, hogy a jövőben aktuális törvényekről pszichológusok fognak nyilatkozgatni. Az olvasóknak és a pszichológusok nyilatkozatait értelmezni igyekvő nem szakmabelieknek ezzel kapcsolatban véleményem szerint azt érdemes figyelni, hogy mekkora a szakmai konszenzus egy-egy nyilatkozat mögött. Bár a pszichológia a tudományok között fiatalnak számít, és széles körű tematikája miatt is valamivel kevesebb benne az egyértelműség, mint más tudományokban (magyarán nem kell mérget venni önmagában egy pszichológiai kutatás eredményére sem), azért vannak egybehangzó pszichológusi vélemények, amiket a szakma képviselőinek nagy többsége vall. Azért, mert erre utaló bizonyítékokról tanultak, ez felel meg a szakma etikájának, munkájuk során ezek igazságát tapasztalták meg.
Azt gondolom, hogy nagyon helyesen teszi a pszichológusszakma, vagy mondjuk úgy, hogy sok pszichológus, hogy ha olyan döntés, törvény, kormányjavaslat születik, ami ezekkel a meggyőződésekkel szembe megy, akkor felszólal. Ilyen felszólalásoknál, kiadott sajtóközleményeknél, petícióknál azt jó megnézni, hogy hányan írták alá, kiket képvisel az adott nyilatkozat. Mert nem ugyanaz a súlya egy 1500 szakember által aláírt, kutatási adatokat tartalmazó írásnak, mint a névtelen pszichológusok meg nem nevezett csoportja ködös gondolatainak. Eleve ha nincs ott a neve annak a „pszichológusnak”, aki nyilatkozik, vagy csak bonyolultan lehetne kinyomozni, akkor azon gondolkozzunk el, hogy érdemes-e komolyan venni. Ha meg egy pszichológus interjút ad, cikket ír, úgy fejti ki nézeteit aktuális dolgokról, akkor arra meg jó úgy tekinteni, hogy az az illető saját véleménye. És el lehet dönteni, hogy igazat adunk-e neki magunkban, vagy sem.
