Az olimpiai játékokon való részvétel az esemény 1896-os megalakulása óta a legek legjének számít. Az elképzelés, miszerint a világ legkülönbözőbb tájairól érkező sportolók összemérik a tudásukat, gyönyörű lenne. A valóság azonban ennél sokkal kevésbé idilli.
Mintha újabb és újabb okokra lenne szükség ahhoz, hogy ambivalens érzéseink legyenek az olimpiával kapcsolatban, úgy vágnak arcon az eseménnyel kapcsolatos hírek. Egy emberként szurkolunk a sportolóknak és érezzük magunkénak a sikereiket, miközben szemet hunyunk a tény felett, hogy az olimpia jelentős és fájdalmas szerepet játszik az amúgy is kiszolgáltatott közösségek kiszorításában.
Sportolók a világ minden tájáról
Az 1968-as nyári olimpiát pár hónappal a Martin Luther King elleni merénylet után, október 12–27. között rendezték meg Mexikóvárosban. A 200 méteres futás arany- és bronzérmét két afroamerikai atléta, Tommie Smith és John Carlos nyerték, mellettük az ausztrál Peter Norman állhatott dobogóra. Smith és Carlos még a verseny előtt megegyezett abban, hogy ha sikerül érmet szerezniük, a rájuk irányuló figyelmet kihasználva fellépnek a feketéket érő elnyomás ellen. Ahogy az amerikai atléták a dobogón állva tiltakozásul a magasba emelték öklüket, a stadion elcsendesedett, majd rasszista bekiabálásoktól zengett a lelátó. Smith és Carlos elhagyta a stadiont, az amerikai csapat felfüggesztette a tagságukat, és kitiltották őket az olimpiai faluból.
Az indok: az éremátadást politikai célú megnyilvánulásra használták.
Az atléták visszatértek az Államokba, ahol a társadalom részéről komoly elutasítás fogadta őket, ám évekkel később ismét szerepet vállalhattak a sport világában.
Peter Norman, a 200 méteres sprint második helyezettje közvetlenül az éremátadás előtt szerzett tudomást az amerikai atléták tervéről, és mivel a fehér tudatú Ausztráliában testközelből megtapasztalta a problémát, fontosnak tartotta, hogy csatlakozzon az akcióhoz. És bár az öklét nem emelte a magasba, amerikai társaihoz hasonlóan ő is viselte a szegregáció és a rasszizmus ellen fellépő Olimpiai projekt az emberi jogokért (OPHM) nevű szervezet kitűzőjét. Norman életében Ausztrália nem bocsátotta meg bátor kiállását az emberi jogokért. Négy évvel később már ki sem vitték a müncheni olimpiára, hiába futotta meg 200 méteren 13-szor, százon ötször a szintet, sportolóként soha többet nem térhetett vissza, a társadalmi elutasítás pedig nemcsak őt, de a családját sem kímélte.
Szeretnénk azt hinni, de nem csak a múlt század állít extra kihívásokat azok elé a sportolók elé, akik valamilyen értelemben kilógnak a többség által alkotott sorból. Belegondoltál már, hogy például az úszók között miért vannak alulreprezentálva az afroamerikai sportolók? Felmérések szerint sokan a tehetségük ellenére idő előtt abbahagyják az úszást, mert a klóros víz tönkreteszi a hajukat. Ezt a világméretű problémát látta meg a Soul Cap úszósapkák gyártója, amely speciális, a feketék haját védő úszósapkákat fejlesztett ki. A Nemzetközi Úszószövetség (FINA) azonban nem engedélyezi a Soul Cap úszósapkák használatát az olimpián.
Messze még az egyenlőség
Jó hír, hogy sosem volt még annyi női résztvevő az olimpián, mint idén. És bár a következő, 2024-es olimpián már fele-fele arányban vesznek majd részt férfi és női sportolók, érdemes egy kicsit a dolgok mögé látni.
Mert hiába közel 49 százalék idén a női résztvevők aránya, a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak bőven van még hova fejlődnie. Amellett, hogy a NOB igazgatóságának mindössze 33 százaléka, a bizottságnak 37,5 százaléka nő, az utóbbi időben több olyan döntést is hoztak, ami megpróbáltatások elé állította a női sportolókat.
Problémát okozott például a szoptató anyák számára, hogy a koronavírus miatti korlátozásokra hivatkozva megtiltották a sportolóknak, hogy magukkal vigyék a gyerekeiket a játékokra. A bizottság ráadásul az utolsó pillanatban, június végén hozta meg a döntést, miszerint a családtagokat nem szállásolhatják el az olimpiai faluban, így ahhoz, hogy egy sportoló megszoptassa a gyerekét, el kellene hagynia a falut, kockáztatva ezzel a saját és a csapattársai egészségét.
De nem mehetünk el szó nélkül az öltözködésre vonatkozó, nemek szerint eltérő szabályozások mellett sem. Olivia Breen brit paralimpikon nadrágját például az olimpia előtt nem sokkal túl rövidnek titulálták, miközben Norvégia női kézilabdacsapatát épp amiatt büntették meg, mert bikinialsó helyett rövidnadrágban léptek pályára (a férfiak számára a betartandó előírás, hogy a nadrág a térd felett tíz centivel érjen véget). És talán ez az a pont, ahol kötelességünk lenne feltenni a kérdést:
milyen célt szolgálnak azok a szabályok, amik további kihívások elé állítják az amúgy is hátrányos társadalmi helyzetben lévő résztvevőket?
Mindemellett persze számos pozitívummal is jár az olimpia megrendezése. Látva olyan sportolókat, mint Egerszegi Krisztina, a pólósok aranygenerációja, Kozák Danuta, Szilágyi Áron, Cseh Laci, Hosszú Katinka vagy a friss aranyérmes Milák Kristóf, rengeteg fiatal érzi úgy, hogy nincs lehetetlen. Simone Biles szerepe a mentális problémákat övező tabuk ledöntésében vitathatatlan, miközben el sem tudom képzelni, hogy mekkora erőt adhat a transznemű emberek számára Laurel Hubbard olimpiai szereplése.
És épp ezek azok a momentumok, amik miatt nem engedhetjük meg, hogy az olimpia lényege az legyen, hogy melyik sportoló tud a legsikeresebben eligazodni egy olyan intézményi toxicitásban, aminek a szabályai és előírásai nem igazodnak az emberi sokszínűséghez. Az olimpia szólhat a rendkívüli eredményekről és az összefogásról. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy felszámoljuk azokat az akadályokat, amelyek leküzdését a sportteljesítményükön felül kell abszolválniuk a résztvevőknek.
