Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A régi Budapesten a gyógyfürdők mellett jelentős szerep jutott a tisztasági fürdőknek. Ezeket a szociálpolitikai és közegészségügyi szempontból fontos intézményeket ingyenesen vagy olcsó díjazás mellett vehette igénybe a nagyközönség.
Budapesten a gyógyfürdők mellett jelentős szerep jutott a tisztasági fürdőknek. A meglehetősen „vegyes” tisztálkodási és higiénés körülmények arra késztették az akkori városvezetést, hogy a főváros intézményesült keretek között biztosítsa az alacsonyabb társadalmi rétegekhez tartozó lakosságának a legalapvetőbb higiénés feltételeket. Annak ellenére, hogy Budapest igényesebb bérházaiban az 1880-as évektől rendszeressé vált a fürdőszoba építése, 1941-ben az összes budapesti lakás 44 százalékában volt csak fürdőszoba. A szociálpolitikai, illetve közegészségügyi célokat szolgáló fürdők létrehozását elsősorban járványüggyel foglalkozó orvosok szorgalmazták, akik fontosnak tartották a modern közegészségügy és az egészségügyi kultúra fejlesztését.
Szerzőnkről
Czingel Szilvia szabadúszó író, kultúrantropológus, évekig volt a Centropa Alapítvány munkatársa. Két könyve jelent meg a vallásnéprajzi témájú Ünnepek és hétköznapok és az oral history módszerével készült Szakácskönyv a túlélésért, amelyet a Gólem Színház állított színpadra. Tudását és tapasztalatát a hétköznapokra adaptálta, így jelenleg storytelling kurzusokat, városi sétákat és walking coachingot tart.
Tisztasági fürdők Budapesten
A tisztasági fürdők két típusa, a népfürdők és dunafürdők a szegény sorsú lakosság fürdését tették lehetővé, és jórészt ingyenesen, illetve az önköltséget meg nem haladó olcsó díjazás mellett voltak igénybe vehetők. A fürdők szociálpolitikai, illetve közegészségügyi szempontból fontos intézmények voltak. 1936-ban a fővárosban 8 tisztasági fürdő működött. A belváros egyik leghíresebb tisztasági fürdője a Hungária fürdő volt, amely 1889. november 4-én nyílt meg a Dohány u. 44. szám alatt. Egész Budapesten ismert volt, gőz-, kád-, porcelánfürdője és uszodája. 60 kád és 4 gőzfürdő volt benne, és egyszerre 1000 személyt tudott kiszolgálni.
1935-ben például a Rudas, a Lukács, a Széchényi és a Szent Gellért fürdő erre a célra kialakított fürdőhelyiségei, valamint a kizárólag tisztálkodásra épített IX. kerületi Dandár utcai népfürdő és a VI. kerületi Palota úti népfürdő állt a rászorulók rendelkezésére. A Palota úti népfürdőt a székesfőváros törvényhatósági bizottsága 1911-ben az ún. Kraus-Mayer-féle ingatlanon keletkezett kislakásos telep lakóinak használatára létesítette 8 káddal és 6 zuhannyal. Hetente kétszer a fürdőben, reggel 8-tól délután 4-ig ingyenes gyerekfürdetésre is mód volt. Az Országos Tisztiorvosi Intézet adta az ingyenes szappant és a törülközőt, és ők biztosították az orvosi felügyeletet is.
A IX. kerületben a Dandár utcai népfürdő 1930 májusában nyílt meg. Felnőttek részére 24 kád, gyerekek részére 16 kád állt mindennap rendelkezésre. A gyerekek fürdetése a földszinten történt, ahol 22 öltözőszekrény volt, és a kabinokra nem számokat, hanem állatfigurákat festettek, hogy a gyerekek a saját öltözőszekrényeiket könnyebben megtalálják. Az alagsorban mosóüzem és gépház is volt. 1936-ban a fürdőben 6 férfi és 2 női fürdőszolga dolgozott.
A nagyobb fürdők üzemeltetéséhez jelentősebb létszámú személyzetre volt szükség, ami kiegészült egy-egy orvossal. A Széchényi fürdőben 50 férfi és 42 női fürdőszolga segítette a zavartalan üzemeltetést. A kisebb, kizárólag tisztasági fürdőkben, például a Palota úti népfürdőben egy fürdős irányította a fürdő életét.
Cselédek a fürdőkben
A tisztasági fürdőket olyan rászorulók vették igénybe, akiknek semmilyen lehetősége nem volt a fürdésre. Ilyenek voltak többek közt a cselédek is. Gyakori szokás volt, hogy a cselédet tartó családok, annak ellenére, hogy volt fürdőszoba a lakásban, mégsem engedték a személyzetet az otthoni fürdőszobában mosakodni, demonstrálva ezzel is a megkülönböztetést. Féltek, nehogy a cselédtől, aki esetleg a fürdőszobában tisztálkodik, valamilyen betegséget elkapjanak.
Egy cselédként dolgozó asszony így emlékezett erre vissza: „Akik nem tudtak hol mosakodni, a tisztasági fürdőbe jártak. Az olyan kádfürdő volt. Én a Rácfürdőbe jártam, de volt a Gellértben is meg a Dohány utcában is a Hungária. Reggeltől estig nyitva volt minden nap. Sorszám alapján engedték be az embereket. Kifejezetten mosakodás céljából volt ez fenntartva. Ott, ahol én szolgáltam, volt fürdőszoba, de nem engedtek fürödni. Adtak inkább pénzt fürdőre. De én volt, hogy nem mentem el és inkább fagyira költöttem, és amikor nem voltak otthon a nagyságáék a fürdőszobában megmosakodtam lopva. Baj lett volna, ha megtudják.”
Az ilyen tisztasági fürdőket általában hétfőn, szerdán, pénteken a nők, kedden csütörtökön és szombaton a férfiak vehették igénybe. A kapunál kellett a fürdést befizetni, ahol mindenki kapott egy szekrényjegyet. Ezt leadta a kabinosnak, aki kinyitott egy kabint, ahol le kellett vetkőzni. A bejáratnál adtak még egy lepedőt, férfiak esetében ágyékkötőt is.
Az öltözőkabinban volt egy kisméretű falitábla, ahová a kabinos krétával felírta a közös megegyezés alapján kijelölt jelszót. A jelszóra a lopások és egyéb visszaélések miatt volt szükség. A fürdés után ugyanis a megfürdött személy megkérte a kabinost, hogy nyissa ki az öltözőt. A kabinos miután kinyitotta, megkérdezte a jelszót, és ha az megegyezett belül a kabin falán lévő jelszóval, akkor a kabinos biztosan tudta, hogy a megfelelő személynek nyitotta ki a szekrényt.
Mielőtt akár a tisztasági fürdőt, akár a gőzfürdőt bárki is igénybe vette volna, egy fertőtlenítő medencén kellett áthaladnia. Ez egy 30 cm mélységű, fél méter széles és hosszú medence volt, amelybe fertőtlenítőszert (lysoformot) tettek. A medence előtt egy tábla is felhívta erre a figyelmet: „Kérjük mielőtt a fürdőt igénybe veszi, lábfürdőt és zuhanyt vegyen.”
A fürdés előtti zuhany nem minden helyen volt kötelező, de a fertőtlenítést mindenkinek kötelezően el kellett végeznie. A fertőtlenítővizet naponta csak egyszer cserélték, míg a fürdővizet minden fürdés után leeresztették a kádból és kefével kitisztították. Ez a fürdős feladata volt. Fertőtleníteni nem minden vendég után fertőtlenítettek, csak egy nap egyszer, zárás előtt. A kádszobának nevezett helyiségek fallal vagy függönnyel voltak elválasztva. Minden szobában volt tükör, és mód volt a borotválkozásra is. Míg a szappant a fürdő biztosította, addig a borotválkozáshoz szükséges eszközöket mindenki maga hozta. Engedélyezve volt az is, hogy a vendégek szappant hozzanak magukkal.
Fürdőrendeletek és dunafürdők
Budapest főpolgármestere, Kammermayer Károly 1887-ben fürdőrendeletben szabályozta a fürdők használatát. Minden fürdés után a fürdőszobákat legalább öt percig szellőztetni kellett. A kádak vizét minden használó után le kellett ereszteni, a kádakat pedig kefével ki kellett tisztítani. A fürdővendégnek jogában állt a kád tisztításánál és az általa használandó kádfürdő megtöltésénél jelen lenni és így a fürdő tisztaságáról meggyőződni. A tisztasági fürdés időtartama öltözéssel és vetkőzéssel együtt egy órán túl nem terjedhetett.
Az ún. dunafürdők a legszegényebb sorsú lakosság fürdését tették lehetővé. Ezek a fürdők jórészt ingyenesen, illetve önköltséget meg nem haladó olcsó díjazás mellett voltak igénybe vehetők. Az Erzsébet és Ferenc József (ma Szabadság) híd közötti pesti Duna-parton 1922-ben női, 1925-ben férfidunafürdő létesült. A nőiben 111 kabin és 184 szekrény, a férfifürdőben 227 kabin és 221 szekrény volt. Ingyenes dunafürdők voltak még a Szent Gellért rakparton, az Óbudai hajógyári parton, a Dráva utcai Duna-parton és Kelenföldön. A dunafürdők általában május 1-től szeptember 15-ig tartottak nyitva reggel 7 órától este 8-ig.
