Mássz velünk a Himalájában! – Zsófi Everest-naplója, 8. nap

Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!

Visszatért az életerőm, újra tudom élvezni mindazt, ami körülvesz, amit csinálok, akikkel vagyok, és azt, hogy egyáltalán vagyok.

Jól átmelegített, így megkönnyítette az elalvást az a kis flakon meleg víz, amivel tegnap este ágyba bújtam. Ezt a praktikát egy alaszkai pár osztotta meg nemrég Erikával, ő pedig velem. Tényleg működik. Nem igazán tudom hova tenni az álmomat, amiben gimnáziumi osztálytársaimmal Britney Spears sellővé változásának testi-lelki folyamatait tanulmányoztuk, de a lényeg, hogy a kilenc óra alvástól egyből visszatért az életkedvem és az életerőm.

Szép, napos időben indulunk meg reggeli után Tengboche felé, onnan pedig majd tovább Namche Bazaarba. Ma körülbelül öt-hat órányi túrázás vár ránk, összesen ötszáz méter ereszkedéssel, a kérdés az, hogy ugyanúgy csúszik-e a talaj a falvak között, mint felfelé jövet.

Több mint egy órán át manőverezünk egy jakkaraván mellett Tengboche felé.

Fotó: Sáfár Zsófia / Dívány

Több mint egy órán át manőverezünk egy jakkaraván mellett Tengboche felé, hol az állatok lassítanak le, hol mi maradunk le, végül egészen a faluig kísérjük egymást. Úgy tűnik, errefelé jobban havazott, mint odafent, ami most kimondottan előny. Itt-ott totyogó üzemmódba kell ugyan kapcsolni a nagy esések megelőzése érdekében, de még mindig élvezetesebb hóban, felfelé menetben csúszkálni, mint latyakban lefelé.

Meg sem állunk szusszanni Tengbochében, Bishow úgy rohan, mintha időpontunk lenne Namche Bazaarban. Érdekes, hogy miközben a reggeli start és a fix vacsoraidő már a túra elején kialakított számunkra egy napi rutint, ami ritmusban tart minket, arról, hogy a civil életemben milyen napot is írunk, halvány lila gőzöm sincs. Furcsa lesz visszacsöppenni a civilizációba. Most először hallom egyébként túravezetőmet dalolni és önfeledten fütyörészni, miután sikerül telefonon elérnie az otthoniakat.

Béke és nyugalom Tengbochében.

Fotó: Sáfár Zsófia / Dívány

Útközben nem egy havasi csókával találkoznom, míg mások közönséges gorált, himalájai fácánt, kék juhokat és sörényes tahrt (vadkecske) is látnak. Hópárduccal, himalájai medvével és vörös macskamedvével ugyan nem nagy eséllyel lehet itt összefutni, pedig ők is errefelé élnek, az Everest csúcsán, a mínusz 50 fokban viszont már csak a himalájai ugrópók képes megélni.

Fotó: Sáfár Zsófia / Dívány

Mintha lényegesen több turistával találkoznánk útközben, mint néhány napja, amikor még mi is felfelé tartottunk. „Most még mosolyogtok...” – jegyzem meg magamban, miközben már tanult Everest-túrázóként köszönök a velünk szembe jövőknek. Namaste! Olyan természetesen buggyan ki ez a szó a számból, mintha a helló soha nem is létezett volna. Most már én is újra mosolygok, nem csak magamba fordulva battyogok. Úgy érzem, újra tudom élvezni azt, ami körülvesz, amit csinálok, akikkel vagyok, és azt, hogy egyáltalán vagyok. Ez a hosszan tekergő útszakasz a kedvencem, sokat el is időzöm rajta a távolba merengéssel, mert innen még utoljára rendesen ráláthatok az Everestre.

12 óra 50 perc. Éppen kicsöngetnek a helyi iskolában, amikor Namche Bazaarba érünk. A gyerekeket várja otthon az ebéd, és az év végi vizsgákra való tekintettel most nem is kell visszamenniük a suliba délutáni oktatásra.

Éppen kicsöngetnek a helyi iskolában, amikor Namche Bazaarba érünk.

Fotó: Sáfár Zsófia / Dívány

Mint megtudom, általános iskolai szintű állami oktatás biztosított a serpák számára, ám valójában nem sok serpa szülő erőlteti, hogy a gyereke iskolába járjon, hiszen így kiesik a ház körüli és a mezőgazdasági munkákból. Ugyanakkor a tehetősebb családok a nagyvárosokba, Katmanduba vagy még messzebbre küldik a gyerekeket tanulni: egyes adatok szerint több mint ötezer serpa él külföldön, jó részük New Yorkban, Angliában és Ausztráliában.

A térerő újabb híreket hoz nekünk a nagyvilágból, hegyi vezetőinknél újabb túrautakat mondanak le a leendő kliensek, ezért a szálláson most (is) a koronavírus a fő téma. Szerencsésnek érzem magam, hogy viszonylag jól időzítettem ezzel a kalanddal, ugyanakkor nem ártana fontolóra venni a hazaút megsürgetését, mert bár sok hivatalos intézkedés itt egyelőre nem történt, és pánikszerű fogyasztói reakciókkal sem találkoztam a fővárosban, a hazai és a világsajtó szerint is ideje végre komolyan venni az egyre inkább elharapódzó járványhelyzetet.

Lefekvéskor esik csak le, mennyivel simább a levegővétel, mint tegnap ilyenkor. Válságban legalább megtanulja az ember értékelni azokat a dolgokat, amik tényleg létfontosságúak.