Túl merész voltam. Hibáztam. Két óra alatt tíz évet öregedtem. Sokkal bölcsebb is lettem… Azt hiszem, erre a napra mindig emlékezni fogok.
„Tanuljatok a hibámból!” – így hangzik neveltetésem egyik visszatérő frázisa (gondolom, ezzel nem vagyok egyedül), amit nem mindig vettem elég komolyan. Sokszor túl magabiztosan álltam bele túl kockázatos helyzetekbe. Nem arról van szó, hogy ne tisztelném az ősök féltő, jó szándékú és bölcs meglátásait, de egyszerűen szeretek a saját bőrömön tapasztalni. Azon túl, hogy hajt a megismerési vágy, hiszem, hogy a szavak és a tettek kombója a legnagyobb tanítómesterünk.
„Vannak emberek, akik a saját kárukon sem tanulnak – én is ezek közé tartozom.”
Sir Edmund Hillary
Ehhez persze meg kell tanulni jól balanszírozni, felmérni a veszélyeket, és visszavonulót fújni, ha egy pici kis kétely is felmerülne a biztonságunkkal kapcsolatban. Hát nekem most sikerült kibillennem az egyensúlyból. Annyira elvakított az előttem lebegő cél elérésének vágya, hogy hiába ordítottak szüntelen, nem hallgattam a féltő, jó szándékú és bölcs megérzésekre. Most én is azt mondom: tanuljatok a hibámból!
Izgatottan és idegesen szaladok a homokos-sziklás tómederben előre, majd jobbra le, az újabb ismeretlenbe. Egyedül. „A nagy ösvényen haladj a völgyben, ne a kicsiken” – visszhangzik a fejemben Tendzing útravalója. Nem vagyok benne biztos, hogy ez pontosan mit is jelent, de a lényeg, hogy támpontként jobbra lent a Khumbu-gleccser, és hamarosan fel kell kapaszkodnom a morénára, az vezet az alaptáborba. Addig is sziklákon mászkálás, le-fel-le-fel. Déjà vu.
Eddig csak velem szemben, Gorakshep felé tartanak túrázók, az alaptábor felé rajtam kívül csak egy fiatal srác, aki az imént előzött meg. Rutinosan, gyorsan közlekedik a túrabotjával, odakiáltok neki, hogy nem bánja-e, ha követem. Persze hogy nem, majd szökken is tovább, én pedig próbálom felvenni ezt a lehetetlen tempót, ám egy percen belül ki is fulladok, szusszannom kell. Közben végignézem, ahogy a srác lassan eltűnik a látóhatáromból... Erről ennyit. Ismét egyedül vagyok.
Nyomomban gomolyfelhők, készültem a havazásra. Tendzingtől kölcsönkapott kis táskámban esőkabát, egy kis flakon víz, kesztyű, a nagy kapkodásban a külső aksira csatlakoztatott telefon, tartalékba egy régi telefon, és persze a fejlá... A fejlámpám a túrazsákban maradt! Sebaj, van nálam egy kis kulcstartós zseblámpa, és legkésőbb fél hétig amúgy is vissza fogok érni, nem szándékozom a sötétben bóklászni. Pánik és megnyugvás intenzív váltakozása kíséri utamat. Hol hősnek, hol elveszett kisgyereknek érzem magam, de egyelőre jó úton haladok, ezt egy kedves pár is megerősíti, akik az alaptábor felől jönnek.
Eltelt több mint másfél óra, lassan oda kell hogy érjek, főleg, hogy elfogyott a lábam alól a moréna. Körülöttem gleccserek, a felhők utolértek, esik a hó, nézek balra, nézek jobbra, mire a nagy fehérségben kiszúrom a színes imazászlókat. Helyben vagyunk! Egyből rátalálok az elvesztett ösvényemre, és néhány méter múlva megérkezem a híres alaptáborba. Négy óra öt perc van, sehol senki, lövök pár szelfit, megpihenek egy kicsit, hogy magamba szippantsam ennek az izgalmas történelmi pillanatokat őrző helynek a csípős levegőjét, aztán indulnom is kell visszafelé. Állítólag innen kb. 300 méterre, valahol lejjebb található egy alapozó hegymászó sátra, de sajnos nem fér bele az időmbe, hogy meglátogassam – különben kénytelen lennék nála éjszakázni és reggel visszaindulni... Nem akarok szívbajt hozni Tendzingre.
Miközben az előttem elterülő végtelen bércek látványában gyönyörködöm, zúduló lavina moraja üti meg a fülem a távolból. Hirtelen egy soha nem tapasztalt érzés kerít hatalmába, amit nem tudok hova tenni: mintha kezdenék egybeolvadni a természettel, ám ez az egyesülés nem a tiszta harmóniáról szól. Bekebelezés, ez a jó szó! Éretlen intim kapcsolat a miénk, ahol összhang, viszálykodás és összeborulós békülések váltogatják egymást, és ahol egyértelműen én vagyok alárendelt helyzetben. És mivel egy jó darabig nincs menekvés ebből a se veled, se nélküled viszonyból, meg kell tanulnom együttműködni a nagyfőnökkel.
„Ahogyan változunk, néha egyet előre, egyet meg hátra lépünk, lehet, hogy jobb felszereléssel megyünk a hegyre, ám kevésbé tudatosan, véletlenszerűen cselekszünk. De amikor ez az út keménnyé válik és elromlanak a dolgok, ugyanazokra a tulajdonságokra van szükség (...): bátorság, találékonyság, a kényelmetlen helyzetekkel való megbirkózás képessége és legfőképp erős akarat, elszántság.”
Sir Edmund Hillary
Szó szerint lefagyott a töltés és haldoklik az aksi, hiába tekertem a meleg sapkába minden kütyüt! – konstatálom döbbenten, amikor ránézek a telefonomon az időre: 17:52. A hold illedelmesen jelzi a napnak, hogy lassan csere van, de fél hétig még jó vagyok, utána kezd gyorsan sötétedni. Csakhogy egy ponton, ahol az ösvény köves-sziklás szakaszban folytatódik, és már egy ideje ezen haladok, egyszerűen szem elől tévesztem az útvonalat.
Vissza nem megyek, előre kell tartanom. Meg vagyok róla győződve, hogy már nagyon közel járok, a hegy másik oldalán van valahol Gorakshep. Balra lent a mélyben a Khumbu-gleccser, annak mentén is lehet haladni, de legfeljebb lecsúszni tudnék oda ezen a meredek lejtőn, ami az instabil kövek miatt túl veszélyes. Továbbra is jobbra és felfelé próbálok törni a masszívabb tömbökön felkapaszkodva. Az egyik ujjam kezd mozdulatlanná dermedni a jéghideg kövek érintésétől, muszáj kesztyűt húznom, még ha nehezebb lesz is így fogást találni.
Felismerek egy jellegzetes sziklaalakzatot, de lehet, hogy csak a képzeletem játszik velem. Kezdek összezavarodni és ismét pánikba esni. Közben teljesen rám esteledett. Egyedül vagyok a sötétben, fagyban, ötezer méter felett. Valakiii!!! Hasztalan segélykiáltások. Tizenegy óra túrázás van ma mögöttem, kimerülten rogyok le egy sziklatömbre, és egy pillanatra átfut az agyamon, hogy kész, vége. A szállásról már biztosan a keresésemre indultak. Nem akarom, hogy halálra fagyva találjanak rám! Mozognom kell, amíg csak bírok.
Van még néhány csepp megfagyott víz a flakonomban, és egy rakás hó körülöttem, de jelenleg nem is a kiszáradás, hanem a kihűlés az elsődleges veszély. Nem ártott volna szorgalmasabban gyakorolni Wim Hof módszerét, most nagy hasznomra válna, de a mi lett volna, ha nem segít. Mély levegő, összpontosítsunk a pozitív tényezőkre: elállt a hó, szélcsend van, a hold fénye elég ahhoz, hogy lássam, hova lépek, mibe kapaszkodom, így nem kell a kis zseblámpával bíbelődnöm, van két szabad kezem. A túlélőösztön egy csapásra átveszi a rettegés helyét. Vissza fogok érni épségben! Hirtelen felpattanok, megkapaszkodom egy masszív kőtömbben, és elkezdek mászni az omladozó sziklafalakon.
„Gyakran kerültem veszélyes helyzetekbe, amikor erőt vett rajtam a félelem, de ez sosem bénított le, inkább ösztönzően hatott rám, hogy legyőzzem az utamba került akadályokat. Nem voltak rendkívüli adottságaim, de volt elegendő erőm, eltökéltségem és kitartásom, hogy szembenézzek a kihívásokkal, és az esetek többségében sikerült is megfelelnem nekik.”
Sir Edmund Hillary
Az egyik telefonom megadta magát, a másikat pár perce izzítottam be, lassan életre is kel. Iszonyat gyorsan merül, de legalább rajta van az az offline térkép, amit még Thaiföldön töltöttem le a szállásadóm javaslatára, de végül nem használtam. Teszteljük, mit tud! Amíg a technológiára várok, sikerül felküzdenem magam egy csúcsra. Abban reménykedtem, hogy innen majd belátom a völgyeket és esetleg egy-egy fényforrást, ami lakott területre vezet, de alattam csak köd és sötétség, egyedül a környező hegyek sziluettjét látom magam előtt. Hát akkor jöjjön a telefonos segítség.
Legalább húsz percig cikázom ide-oda, mire lassan kirajzolódik a térképen Gorakshep, és egyértelművé válik, hogy a nyíl vagy giganagy fáziskéséssel követi le a mozgásomat, vagy egyszerűen mindig az ellenkező irányba mutat, mint amerre kellene neki. Hűha! Egy kicsit túljöttem, pár száz métert visszafelé kell másznom. Zsebre vágom a telefont, és nagy lendülettel nekivágok a következő szakasznak. Pár percen belül rátalálok egy ismerősnek tűnő ösvényre: erről közelítettük meg korábban Gorakshepet! Szaladni kezdek (most bezzeg simán utolérném a srácot, aki délután megelőzött), már nagyon közel a cél! Felérek egy csúcsra, ahonnan már látok a távolban fényeket. A szállásom fényeit! Megmenekültem!
20:28 „Te vagy az elveszett lány?” – kérdezi egy srác, miután bevágódom az étterem ajtaján. „De jó látni! Halálra aggódtuk magunkat miattad, a túravezetőd még mindig téged keres néhány önkéntessel” – sereglik oda a személyzet. A kezembe nyomnak egy bögre forró gyömbéres-citromos teát és faggatni kezdenek. „Van itt egy orvos, szólunk neki, hogy vizsgáljon meg. Jól vagy? Mi történt?” Lehuppanok a tűz mellé, és hosszú percekig csak a padlót bámulom, némán, merengve. „Kösz, jól vagyok. Élvezem, hogy élek.” Aztán mesélni kezdek...
A napló összes része:
Everest-napló 0. nap: „A bakancsodon tátongó lyukat azért majd tömd be!"
Everest-napló 1. nap: Irány a világ legveszélyesebb repülőtere! Vagy mégsem?
Everest-napló 2. nap: Fenyveseken és függőhidakon át a serpák fővárosába
Everest-napló 3. nap: Akklimatizálódás Namche Bazaarban
Everest-napló 4. nap: „Addig örülj, amíg jakszarban csúszkálhatsz, a neheze csak ezután jön!"
Everest-napló 5 nap: „Oké, Tendzing, kapcsoljunk magasabb fokozatra!"
Everest-napló 6. nap délelőtt: Nagy nap ez a mai, vár ránk az alaptábor!
Everest-napló 6. nap délután: Elértem az alaptábort! Aztán elvesztem a sötétben...
Everest-napló 7. nap: Krízis utáni síri csend, zéró életkedv, erőtlenek erőltetett menete
Everest-napló 8. nap: Visszatért az életerőm, az ereszkedés már gyerekjáték lesz
Everest-napló 9. nap: „Tényleg azt gondoltam, hogy odavesztél”
Everest-napló 10. nap: Szavak helyett most meséljenek a képkockák
