Mássz velünk a Himalájában! – Zsófi Everest-naplója, 1. nap

Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!

Vagy mégsem? Minden start nehéz, de legalább sosincs olyan, hogy ne legyen sehogy.

Március 1., reggel fél hét. Túravezetőmmel becsekkoljuk a cuccunkat a katmandui reptéren, és várunk. Ami a luklai járatokat illeti, nem szabad készpénznek venni az indulást, erre már előre figyelmeztettek. Ráadásul naponta csak két járat van kora reggel – illetve szükség esetén egy délutáni is –, amiket ha törölnek, akkor legalább egy napot csúszik a várva várt program.

Azért az már biztató, hogy itt ülünk a beszállásra várva. Tegnap ilyenkor ugyanis még az is kérdéses volt, hogy melyik opció vár ránk: vagy hajnali kettőkor indulunk, hogy négy óra alatt elkocsikázzunk egy másik reptérre, vagy elég később kelni, mert Katmanduból egyenesen repülünk Luklába.

„A bal oldalra ülj, onnan klassz a kilátás” – súgja oda Bishow, amikor 8-10 másik utassal együtt végre felszállítanak minket a kisgépre. Ám nem sokkal később le is tessékelnek, különösebb magyarázat nélkül.

Várakozás a Tribhuvan nemzetközi repülőtéren, Katmanduban

Fotó: Sáfár Zsófia / Dívány

Úgy tűnik, a motor indításával (is) lehet baj, de hiába nézek kérdőn túravezetőmre, hiába faggatom a légikisasszonyt és a minket terelgető asszisztenseket, utóbbiak csak annyit ismételgetnek, hogy „nincs alternatív reptér”, és egyébként sem kaptak engedélyt a felszállásra, ezért menjünk szépen vissza a beszállókapuhoz, és várjunk a fejleményekre. Vagy megoldódik a probléma, és lesz későbbi indulás, vagy nem.

Hm, nincs engedély, amikor már ott ülünk a gépen... Azt hittem, elsősorban az időjárási viszonyok, nem pedig műszaki vagy technikai okok miatt kérdésesek ezek a járatok. (Az most szinte mellékes, hogy a világ legveszélyesebb repülőterére tartunk... Tartanánk.)

Bishow nonstop telefonálgat, gondolom, megoldásokat keres, miután szerinte erről a repülőútról lemondhatunk. Oké, mi lenne a B terv? – kérdezem. „Ha meg tudunk egyezni az egyik helikoptertársasággal, beválthatjuk a repjegyeket, de ez még mindig nem garancia semmire, ugyanis ilyenkor keményen megy a licitálás az öt férőhelyért. Azért a Magical Nepal mögöttünk van, Pradeep segít a távolból, de tudd, hogy vannak turisták, akik képesek 500 USD-t is perkálni, hogy kicentizett terveik szerint alakuljon minden.”

Nos, én még ötven dolcsit sem tudok erre kiadni, szóval mi a C terv? Az, hogy visszamegyünk a városba, és holnap ugyanitt kezdünk, mondja Bishow. Az kizárt dolog, vágom rá, elég volt két hét a főváros porából és zajából, én innen már csak a természetbe vágyom! Egyébként meg mi a garancia arra, hogy holnap flottul megy majd minden?

„Akkor mit szólnál az Everest helyett egy Annapurna-körtúrához Pokhara végállomással? A hét-nyolc órás buszút alatt lesz időnk megálmodni az útvonalat.” Mintha csak a gondolataimban olvasna, az EBC-túra után ugyanis mindenképpen szerettem volna ellátogatni egy napra a kihagyhatatlan Pokharába, és amúgy sem ragaszkodom megrögzötten az Everest Alaptábor-misszióhoz. Jöhet bármi, ami hegy!

Landolás a híres-hírhedt Lukla Tendzing-Hillary repülőtéren

Fotó: Sáfár Zsófia / Dívány

Már kezdem beleélni magam a fordulatokkal teli újratervezés izgalmaiba, amikor odaszólnak, hogy sorakozó, következik a második felvonás. Várjuk ki a végét – mosolygunk össze reménykedve a többi utassal. „Kérjük, csatolják be biztonsági övüket, tíz perc múlva indulunk” – jelzi a cukorkát osztogató légikisasszony. És tíz perc múlva tényleg simán felszállunk! Alattunk a Katmandu-völgy, balunkon a távolban hófödte hegycsúcsok, egy jó fél óra elteltével, egy éles balkanyar után pedig már előttünk a híres-hírhedt Lukla Tendzing-Hillary repülőtér.

Zökkenőmentes a földet érés is, ám amikor megtudom, hogy a gép a háromfős személyzetet leszámítva tök üresen indul vissza Katmanduba, mindjárt elkezdek kombinálni: így egyértelműen nem éri meg a légitársaságnak, hogy elhozzon minket Luklába. Bishow tudomása szerint március végéig eleve csökkentett járatszámmal repülnek a Sita Air és más társaságok kisgépei, ám jelenleg a koronavírusnak van a legtöbb köze ahhoz, hogy ennyire megcsappant a látogatók száma. Míg tavaly márciusban naponta mintegy kétszázan repültek Katmanduból Luklába, most naponta mindössze 30-40-en.

Utunkat hol apró falvak, hol teherhordó jakok és öszvérek, hol pedig a jeges kékben pompázó Dudh Kosi folyó kanyarulatai keresztezik.

Fotó: Sáfár Zsófia / Dívány

Reggeli után magunk mögött hagyjuk a találgatásokat, és belevetjük magunkat a túrába. Ma, bemelegítés gyanánt csak két és fél órát gyalogolunk viszonylag könnyű terepen, kb. 200 métert ereszkedve a 2600 méter magasan fekvő, és jóformán vendégházakból álló Phakding településig. Utunkat hol apró falvak, hol teherhordó jakok és öszvérek, hol pedig a jeges kékben pompázó Dudh Kosi folyó kanyarulatai keresztezik.

Húsz perc erejéig mellénk szegődik egy kisiskolás lány is, akinek a jelek szerint jobb lett volna otthon maradnia, ugyanis elég csúnyán köhög, de állítólag ez csak egy kis megfázás, ami errefelé teljesen normális. Bár a higiéniai feltételek a legtöbb otthonban nem ütik meg az átlagot, a Khumbu körzet mintegy 8000 lakója számára biztosított a teljes körű egészségügyi ellátás, köszönhetően az 1966-ban, Sir Edmund Hillary által alapított Khunde Kórháznak. Megnyugtató tény, hogy 24 órás sürgősségi ellátás is működik itt, de inkább ne történjen senkivel semmi baj.

Forgalmi dugó egy függőhídnál

Fotó: Sáfár Zsófia / Dívány

Valóban nem sok turistával találkozunk útközben, aminek a belőlük élő helyiek persze nem örülnek, Bishow szerint azonban ez számomra azért is jó hír, mert így nem kell osztozkodnunk a vendégházakban egy szobán, éljen a privát szféra!

Mire sikerül teljesen átszellemülnöm és kikapcsolnom, meg is érkezünk a szállásunkra, és amint lecuccolunk, hirtelen beborul az ég, hogy aztán hajnalig szünet nélkül essen. Ezt jól megúsztuk! Még hogy nem lesz itt sok csapadék...