Jakupcsek Gabriella: Az a baj, hogy már nem élvezzük egymás társaságát

Negyedik könyvével jelentkezett idén ősszel Jakupcsek Gabriella. A lassan harminc éve a pályán lévő tévés újságíró műsoraiban az elmúlt években több tízezer ember fordult meg, a velük való találkozás nemcsak a képernyőn hagyott nyomott, de hatással volt a műsorvezető személyiségére is. A találkozások által felvetett kérdésekről is szól a Nagy levegő című könyv.

A Nagy levegő – Aki megáll, elsüllyed című, a Jaffa Kiadónál megjelent könyv egyszerre könnyed és tartalmas olvasmány: az abban megjelenő élethelyzetek bennünket is elgondolkodtatnak, mégsem helyezik az olvasóra a döntés kényszerét. Az írás legfontosabb tanulsága számomra az, hogy nem is az számít, mit választunk végül, hanem, hogy észrevesszük-e, amikor igazán jelentős dolog történik velünk. 

Az író-műsorvezető az év végén is teljes erőbedobással dolgozik: találkozónkra napi műsora, a Jakupcsek plusz egyik forgatási napjának végén, az ATV stúdiójában kerítettünk sort. Gabi gyors átöltözés és egy rövid családi telefon után fáradtan, de jókedvűen ült le beszélgetni velünk. 

Szia, Emma drága, mondjad!... Igen, igen… Minden rendben... Valaki majd le fog hozni fél három körül, jó?... Na szia, drágám! Ja, és milyen lett a dolgozat?... Halló?... Halló? Na sziasztok, lányok, bocs, itt is vagyok.”

Hányas lett a dolgozat? 

Nem tudom, letette. Kérdezem, hogy sikerült, erre süket a telefon. Lehet, hogy akkor nem lett valami jó? Estére kiderül. 

Ez egy tipikus délutáni jelenet? Felvesztek egy csomó adást, átöltözöl, aztán a következő ütemezett teendő előtt még családozol is? Nagyon feszesnek tűnik. 

Az is. És sok alkalmazkodást is kíván. Alkalmazkodnom kell a környezetemhez, ha szeretnék családban élni. Márpedig szeretnék. A nehézség abban van, hogy nagyon eltérő a családom rutinja és az enyém. Ez nem könnyű dolog, mert nemcsak én vagyok olyan, hogy teljes erőbedobással csinálom, hanem a többiek is, szóval több szoros menetrendet kell valahogy összehangolni. 

Nem könnyű a logisztika, de ha végül mindenre marad idő, akkor megéri
Nem könnyű a logisztika, de ha végül mindenre marad idő, akkor megériFotó: Ruzsovics Dorina

A könyvedből az jön át, hogy ebben az összehangolásban a tudatosság mellett a nagyon mély önismeret is segít. Hogy pontosan tudod, mi kell ahhoz, hogy jól működj, működjetek, és annak alapján szervezel. Ez tudatos munka eredménye? 

Munka is van benne, de az a kisebb rész. Én speciális életet élek, helyesebben nem csak egy életet élek. Az elmúlt 28-30 évben, mióta műsoraim vannak – és mindig napi műsorom volt –, elmondhatatlanul sok emberi történetet ismertem meg. Ilyenkor az van, hogy hallom a másik ember sorsát, és óhatatlanul a saját életemet is viszonyítom hozzá. Végigfuttatom magamon, hogy mi lenne, ha velem történne, mit tennék ebben a helyzetben, és ezeket nem is hagyom válasz nélkül. Ilyenkor természetes, hogy tanulok magamról is, mert olyan nincs, hogy egy beszélgetésből semmit se vigyek magammal. Ez rengeteget hozzátett ahhoz, hogy igen, azt hiszem, mára elég jól ismerem magam. 

A mindennapok menedzselésében ez bizonyára sokat segít. De mindig jó ennyire ismerni magad? Vagy van olyan helyzet, amikor ez a nagyon alapos önismeret inkább gátol?

Valószínűleg. A nehéz számomra inkább az, hogyan ismerhetném magam kicsit kevésbé. Jó lenne néha nagyobb változásokba belemenni. De azt is tudom, hogy ha változtatok, akkor már nem csak magamnak tartozom elszámolással. 

Szakmai változtatásokra gondolsz? Azért, mert te vagy a Jakupcsek? 

Nem feltétlenül. Én civilben is kevesebbet engedhetek meg magamnak, mint az átlag. Lényegesen kevesebbet. Persze ez is a jakupcsekséghez kapcsolódik, mert én azt gondolom, hogy a név kötelez. Azt, amit tőlem elvárnak, ami látható, hallható, azt nekem minden pillanatban hoznom kell, az én szavaim visszanézhetők, számonkérhetők, visszaemlegethetők, hiszen ez a munkám.  Amit teszek, mondok, az nem száll el a levegőben.   

Fontos neked, hogy megfelelj az elvárásoknak? 

Elsősorban a saját elvárásaimról van szó, de a könyv és a talkshow is olyan műfaj, amire nem igaz, hogy a részvétel a fontos. Igenis van elvárás, nemcsak bennem, de a nézőben/olvasóban/vendégben is. A győzelem a fontos, és itt teljesen magamra vagyok utalva abban, hogy ezt elérjem. Jó stáb nélkül én sem létezem, de ha elszúrom, ha leblokkolok, nincs, aki segítsen.  

Mi számít győzelemnek?

Ha nyomot tudtunk hagyni, és ha formáljuk a közízlést.

Mire van ehhez szükség?

Egy beszélgetésnél irányítani kell a figyelmet az adott emberre vagy jelenségre. Célokat kell kitűzni. Miért ültem le? Mi a célom ezzel a beszélgetéssel? Én szeretek kicsit nyelvészfejjel gondolkodni, szeretem, hogy a magyar nyelv rendszere olyan logikus. Kell alany, kell állítmány, és csak aztán jönnek a jelzős szerkezetek. A műsort is így építem fel. Mit állítok? Ez az első kérdés. Aztán a miért és kivel ülök itt. És ha ez megvan, akkor jön a harmadik, hogy aki bennünket néz vagy olvas, az ebből milyen érzelmeket kap. Ha az is rendben, akkor aznap már érdemes volt felkelni. 

Azért ez nem csak rajtad múlik. Számít a beszélgetőpartner és a néző is, ha jól gondolom. 

Mégis meg kell próbálnom nyomot hagyni, mert ez az én felelősségem. Ha leblokkol a riportalanyom, akkor nem állhatok fel azzal, hogy bocs, hát ebből ennyit lehetett kihozni. Akkor nekem kell valahogy megoldani vagy átkeretezni, átsegíteni őt ezen. Én vagyok a felelős azért, hogy a végén egy produktum megszülessen.

Én vagyok itt azért, hogy belőle kijöjjön valami
Én vagyok itt azért, hogy belőle kijöjjön valamiFotó: Ruzsovics Dorina

Legutóbbi, Nagy levegő című könyvedben a megnyitni kifejezést használod erre. Az elmúlt évek alatt rengeteg beszélgetőpartnered volt. Kialakultak fogásaid arra, hogyan nyiss meg valakit? 

Ebben a mostani műsorban csak az elmúlt évadban egy kisvárosnyi vendégem volt. Ez olyan szám, amit nekem is nehéz felfogni. Persze hogy ebben kialakul egyfajta rutin, de igazából egy kulcs van, és az a figyelem. Ha egy embernek megadom a figyelmet és a tiszteletet, akkor azért elég jól rá lehet érezni, hogy hol kell hozzányúlni, mik a történetében az érzékeny pontok, és hogy miben kell neki segíteni. Én akkor dolgozom jól, ha a műsor vagy a könyv nem rólam szól, hanem rajtam keresztül szól jelenségekről. A másik, ami nagyon fontos, az az empátia. Amit én csinálok, ahhoz célszerű szuperérzékenynek lenni. 

Érzelmi érzékenységre gondolsz?

Részben arra is, de az én esetemben például a nyelvvel kapcsolatos érzékenység nagyon fontos. Olyan, mintha túlhallásos lennék, és nagy hangsúlyt fektetek a kimondott szóra. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy néha fájdalmat okoz, ahogy az emberek beszélnek egymással. Kihallok olyanokat is, amik egy hétköznapi beszélgetésben fel sem tűnnek, de ha tényleg érteni szeretnénk, miről van szó, akkor nem lehet elmenni mellettük. Szerintem óriási jelentősége van minden egyes kimondott szónak.

Otthon is kijavítod, csiszolod ezeket? 

Nem a nyelvhelyességre gondolok, hanem a jelentéstartalomra meg a stílusra. Nem beszélünk választékosan, és ettől teljesen szétcsúszik a kommunikáció, amit fájdalmas végignézni. A nyelvhasználatunk annyira elsilányult, hogy az emberek nagy gondban vannak, amikor például egy történetet el kell mesélniük. Ha megfigyeled, ma már telefonálni is alig szoktunk, mert ott is beszélni kell. Nem tudunk kommunikálni, és ettől az alapvető tiszteletet sem adjuk meg a másiknak. 

A könyved egyik fejezetében arról írsz, hogy „Most egyedül van mindenki”. Azért, mert nem beszélünk, nem jól beszélünk? 

Az van, hogy lett az életünknek egy olyan sebessége, amiben egyszerűen felfoghatatlanok a történések. Ez elmagányosít, elszigetel. Egy tréningen nagyothallókkal beszélgettem, és egyikük mesélte, hogy gyerekkorában volt, hogy beállt egy sarokba, és ott beszélt a falnak, mert annyira kirekesztve érezte magát a világból, miközben tele volt mondanivalóval. Sokszor érzem azt, hogy mi, hallók, beszélők is pont ezt csináljuk. Mindenki egy sarokba fordulva, a többieknek háttal csak mondja, mondja a magáért, és nem érti, hogy miért nem figyelnek rá. És ő se lát senkit, hisz háttal áll mindenkinek. Nincs kontakt. Nem állunk bele helyzetekbe, az élményt nem emberi találkozásban mérjük, és ez az érzelmi életünkön is meglátszik. Már nem élvezzük egymás társaságát. 

Te élvezed még a találkozásokat?

Képzeld el, hogy én minden reggel úgy indulok el, hogy hálát adok a jóistennek, hogy ilyen munkám van, hogy ma megint mennyi új dolog fog velem történni. Elképesztő kíváncsiság van bennem. Sőt, inkább éhség. Etetni kell az agyamat, mint egy tamagocsit. Folyton rá vagyok állva a történetekre, várom a találkozásokat. Nyáron konkrétan megpusztulok az unalomtól, amit a nyaralás jelenthet, bármilyen izgalmas is. Pedig olvasok, van családom, baráti köröm, megyek ide-oda, de ez más. Nekem olyankor hiányzik az az üzemmód, amivel a munkámban kell léteznem. Ezért írok nyáron könyvet.

Élvezem a találkozásokat
Élvezem a találkozásokatFotó: Ruzsovics Dorina

Küldetés is, hogy sok történetet mutass be? Hiszen, ha egymással nem is beszélnek az emberek, azt nagyon is figyelik, ahogy te beszélgetsz. És talán ez is valami. 

Igen, főleg, hogy velem egyébként is szóba állnak. Kilépek az utcára, és van, hogy az emberek úgy elkezdenek hozzám beszélni, mintha a nappalijukban lennék. Minden átmenet nélkül. Ez persze okoz némi zavart, mert nekem fogalmam sincs, hogy most milyen beszélgetésbe is kellene bekapcsolódnom. Ugyanis én még nem találkoztam vele, de ő már régóta beszélget velem. Ez persze a bizalom jele, ezért türelemmel fogadom.

Nehéz tartani a határaidat? Mennyire kell egyáltalán? 

Az utcán kell, és igyekszem is kedvesen megtartani. De a stúdióban vagy egy tréningen, vagy a könyvben csak úgy működik a dolog, ha én is megnyitom magam. Ez viszont nem könnyű. Amikor reggel belépek a stúdióba, attól kezdve az egy kiszolgáltatott helyzet. Van rajtam egy mikroport, így  mindenki mindent hall, még azt is, amit gondolok. Minden megjegyzésem, reakcióm, de még egy-egy rossz levegővételem is nyilvánossá válik. Közben mégsem fojthatok el mindent, mert akkor lezárnám magam, úgy pedig nem lehet beszélgetni. 

Ilyenkor elmondasz olyasmit is, amit talán nem is akartál?

Naná. Olyat, ami egy sima beszélgetésben lehet, hogy nem is jönne ki belőlem. De itt, mivel a beszélgetőpartnerem is teljesen megnyílik, úgy fair, ha én is így teszek. Én egy talkshow-ban nem riporter vagyok, nem információt akarok kiszedni az emberekből, hanem beszélgetőtárs próbálok lenni. 

És aztán? Amikor véget ért a nap? 

Amikor kilépek ezekből a helyzetekből, akkor hirtelen nagyon magamra maradok a sok mindennel.  Ennyi sztorit átengedni magán az embernek nagyon megterhelő, még akkor is, ha azt csinálhatom, amit szeretek. Utána nekem arra van szükségem, hogy olyan emberekkel legyek, akikkel én szeretnék, olyat csináljak, amit én szeretnék, hogy már ne vigye az energiát tőlem semmi, és főleg legyen nyugalom és csend. Hogy csak akkor beszélgessek bárkivel is, amikor erre alkalmas vagyok. Ez egy nagyon hálátlan dolog a környezetemnek. 

A családodnak?

Nekik hát. Én este már nem vagyok egy közlékeny ember. Sőt hétvégén se vagyok egy show-woman. Amikor megkérdezik tőlem, hogy vagyok, akkor van, hogy már nem tudok mit mondani, mert aznapra már elmondtam a magamét többször is. 

Van, amikor aznap már nem tudok többet mondani
Van, amikor aznap már nem tudok többet mondaniFotó: Ruzsovics Dorina

A gyerekeid, a férjed néznek a tévében?

Nem én vagyok otthon a fő műsorszám. Amikor a fiaim kicsik voltak, akkor nem olyan műsorokat vezettem, amiket nézhettek volna. A lányom is csak hatéves kora körül, egy plakát kapcsán csodálkozott rá, hogy jé, anya, te ilyen híres vagy? Nem téma ez. De azt néha szeretném, hogy egy-egy számomra különösen fontos adásba belenézzenek. Főleg a lányom, aki tizenegy éves. Vele tudatosan is próbálok ilyet, hogy megnézünk együtt egy-egy adást, amit fontosnak tartok, hogy beszéljünk róla. Főleg olyan műsorokra gondolok, amik alkalmat adnak, hogy behozzam neki a világot. Nézd, ő így él. És te mit gondolsz erről? Te mit tennél hasonló helyzetben? Azt látom, hogy ennek a hiánya ma nagyon erősen hat a gyerekeinkre. Mész a villamoson, és inkább elfordítod a gyereked, hogy nehogy lásson valami nem neki valót, vagy még villamost se lát, mert kocsival viszed mindenhova, és még csak ki se néz, mert nyomkod. A sajátjukon kívül semmilyen világról nincsen tapasztalatuk. 

Riasztó ezt látni?

Persze. Ez nagyon félelmetes szerintem. Nincs fogódzójuk a való élethez. Nem közlekednek egyedül, nem találkoznak idegen gyerekekkel, nincs grund. Kasztosodnak az iskolák, alig van már olyan osztály, ahol együtt járna a nagyon szegény meg a nagyon gazdag család gyereke. Ha ezt nem tanítod vissza neki, akkor az nagy baj, mert elvész a nyitottság és az egymás iránti érzékenység. Wellness-szállodákban nem fogják megtanulni, hogy milyen is a világ. 

Sokat beszéltél a kötöttségektől, a könyvedben mégis arról írsz, mennyire fontos neked a szabadságod, elsősorban a szellemi szabadságod. Hogy tudod ezt a kettőt egyszerre megélni?

Attól igaz rám a szabadság, hogy azt csinálom, ami mellett elköteleztem magam, és úgy érzem, hogy jól döntöttem. Én most a munkámban semmilyen kompromisszumot nem kell, hogy kössek, és ez hihetetlenül felszabadító. De ahhoz, hogy ebben jól működjek, már muszáj a tudatosság, az önismeret és a fegyelem is. Én pontosan tudom, hogy hány órakor kell felállnom egy baráti találkozóról, ha másnap hajnalban kelnem kell. Tudom, mennyi időre, milyen körülményekre van szükségem a feladatomra való ráhangolódásra. A sport jut erről eszembe. Ezt is, azt is csak tudatosan lehet csinálni. Ezt nem is kötöttségnek hívnám, hanem profizmusnak. És a profizmus meg szabadság. 

Magánemberként meddig terjed a szabadságod? 

A szabadságnak többféle formája van. Nyilván nem mindegy, hogy hol élsz, hogy élsz, mit engedhetsz meg magadnak, és milyen a környezet, amiben élsz. Sok tekintetben szabadabb vagyok, mint más ember. Én híreket olvasó ember vagyok, gondolok valamit arról a világról, amiben élek, és ahogyan szeretnék élni. Ez a gondolat is az én szabadságom. De azt is fel kell mérnem, hogy ennek mennyire adhatok hangot. Ebben is mások azért a szabadságfaktoraim és a kötelezettségeim, mint egy átlagembernek. Az biztos, hogy a mindennapokban nagyon nagy előny, hogy eldönthetem, mennyi időt és energiát áldozok az életemből például a hivatásomnak. 

Nem ugyanazok a szabadságfaktoraink
Nem ugyanazok a szabadságfaktorainkFotó: Ruzsovics Dorina

Több korábbi interjúban említetted, hogy nem akarsz mindenáron képernyőn lenni, csak akkor, ha valami olyan feladat jön, amit igazán szeretnél. Ez most olyan?

Igen, a helyemen vagyok. Voltam többször is képernyő nélkül, de feladat nélkül soha. Ma már, azt hiszem, (a hírműsortól eltekintve) bármilyen műsorban el tudnám képzelni magam, ha az profi.  Pedig amikor például a Magyarország, szeretleket elkezdtem, nagyon sok támadást kaptam, hogy hogy lehet ilyen komolytalanba átmenni, bohóckodni. Szerintem ez hülyeség. Mindent lehet jól és igényesen csinálni, a humort meg végképp csak úgy szabad. És épp a humor az, ami a legjobban hiányzik a közbeszédből. 

Szerinted fogyasztói igényt szolgál ki, vagy inkább igényt generál a tévé? 

Mindenképpen az utóbbi szerintem. A néző abból tud választani, amit elé tesznek. Szerintem óriási felelőssége van azoknak, akik a televíziós közízlést irányítják. Bemutatják a valóságot? Milyen minőségben mutatják be a fikciót, kiket szerepeltetnek? Beengedik a valós történeteket, szólnak a családon belüli erőszakról, akadálymentesítésről, oktatásról, szenvedélybetegségről? Vagy épp ellenkezőleg: hozzájárulnak az egymás iránti tisztelet kihalásához azzal, hogy nem mutatnak nívós beszélgetéseket, tiszeteletteljes kommunikációt? Olyan embereket emelnek ki, akik arra érdemtelenek? Ha ezt látod a tévében, azt fogod hinni, hogy ez a normális, és ezáltal a te életed minősége is csökkenni fog. Szerintem nem jó ezzel kísérletezni, és nagyon nem mindegy az sem, hogy milyen a kulturális életünk. A tévénktől és a színházunktól is függ a közérzetünk és az egymáshoz való viszonyunk. 

Tényleg nagyon fegyelmezett vagy, percre pontosan tartottuk a beszélgetés időkeretét is. A karácsonyt is töviről-hegyire megtervezted már?

Most már készülök, három napja szuvidálok. Sokan leszünk, nagyjából 2 és 85 év között, így mindenkinek nem tudom maximálisan kiszolgálni az ízlését, de alapvetően hagyományos, középutas menüben gondolkodom. Ja, és borleves, az kell. Gyerekkoromban ez nagyon egzotikusnak tűnt, főleg, mert szigorúan tiltottak mindenféle alkoholtól, 18 éves koromig egy fröccsbe se nyalhattam bele, és a borlevestől is úgy óvtak, mint a tűztől. Pedig ma már én is csinálom, és tudom, hogy elfőzöm belőle az alkoholt. Szóval ez biztosan lesz. De minden másban nyitott vagyok, és annak is kell lennem, hogy jól működjenek a dolgok. 

Mustra

Kérjük, támogasd munkánkat te is azzal, hogy engedélyezed a hirdetések megjelenítését az oldalon. Lapunk bevételi forrását ezek a hirdetések jelentik, így elengedhetetlenek ahhoz, hogy cikkeinket ingyenesen olvashassátok.

A hirdetések megjelenését engedélyezheted külön a Dívány.hu oldalra is, vagy a kiegészítő program teljes kikapcsolásával az összes általad látogatott site-ra.