Az ötszáz éve elhunyt Leonardo da Vinci nemcsak saját korának legnagyobb géniusza volt, de az egész világtörténelemben kevés hozzá fogható polihisztor zsenit ismerünk. Művészi tevékenysége mellett matematikus, mérnök-építész, feltaláló és az anatómiatudomány beható ismerője is volt, akinek szorgalma csupán kíváncsiságával vetekedett. A The Conversation szakértői a tudós Leonardo munkásságát tanulmányozták, amiből egyértelműen kiderül, mennyire saját kortársai előtt járt ez a páratlan reneszánsz ember.
A feltaláló
Leonardo hatalmas elánnal ontotta magából különféle mérnöki ötleteit, melyek többsége ugyan nem valósult meg, de az elkövetkezendő századok felfedezéseit megelőlegező találmányok formájában láttak napvilágot. A hihetetlen fantáziával megáldott géniusz többek közt a sárkányrepülő, a helikopter, a tank, a búvárruha és az ejtőernyő ősét is megálmodta számtalan egyéb, főként harcászati eszköz tervével együtt. A 15-16. században ezek természetesen még megvalósíthatatlan elképzelések voltak, de nagyon is valós alapokra épültek, és jól tükrözték megalkotójuk mérnöki, illetve az egyéb tudományok területén szerzett beható ismereteit.
Habár Leonardo ellenezte a háborút, sokat dolgozott megrendelésre, katonai mérnökként, és az egymással viszálykodó itáliai nemesek örömmel vették szolgálatait. A mester egyik leghíresebb katonai célú találmánya az 1485 körül papírra vetett kezdetleges „tank”, melyet Milánó hercege számára tervezett. Leonardo helyesen képzelte el a páncélozott harckocsi alapötletét, mellyel harc közben át lehet törni az ellenséges vonalakon, miközben az abban megbúvó katonák kémlelőnyílásokon át látnak kifelé, és biztonságból tüzelhetnek minden irányba. A teknősbéka alakú jármű azonban megvalósíthatatlannak bizonyult, főként azért, mert hatalmas súlya képtelenné tette volna a kézi irányítást.
Ugyanerre a sorsa jutott Leonardo számos repülő szerkezetének terve is, melyeket akkoriban a madarak röptéről mintázott. Ez hibás elképzelés volt, de nem jött rá, hogy egy ember soha nem lesz képes olyan erőt kifejteni, amellyel a mesterséges „szárnyakat” működtetni tudná. Leonardo emellett olyan lenyűgöző tervekkel örvendeztette meg mecénásait, mint az újfajta hajítógépek, a hatalmas (27 méter hosszú) számszeríj, vagy éppen a mai repeszbombák őse, a golyókkal teli, kilövés után szétrepedő bőrzsákkal töltött mozsárágyú ötlete.
A matematikus
Leonardo mindennél többre tartotta a matematika tudományát, melyet nem csupán elméleti síkon űzött. Rajzaiban és festményeiben előszeretettel hasznosította a perspektíváról, az arányokról, a szimmetriáról, illetve a geometriáról szerzett ismereteit. A vonalperspektíva segítségével élethűen volt képes ábrázolni a térbeli viszonyokat és a képelemek, vagyis a szereplők és a háttér közötti távolságot – erre kiváló példa többek között az 1472–1475 körül festett Angyali üdvözlet. Az utolsó vacsora című freskó szintén Leonardo matematikai zsenijéről árulkodik. A kép minden perspektívavonala (az épület tartógerendái, a díszítések, az asztal alatti padló vonalai) úgy van elrendezve, hogy a terem középpontja, vagyis Krisztus arca felé mutassanak, tudat alatt is odairányítva a szemlélő figyelmét.
A mester geometriai érdeklődésének ékes bizonyítéka a híres Vitruvius-tanulmány is, mely az egykori római építésznek és hadmérnöknek az emberi test arányairól alkotott elképzeléseit volt hivatott igazolni, és bizonyítani, hogy a tökéletesen arányos emberi test pontosan belefér egy körbe, illetve négyzetbe. Leonardo természeti arányok iránti fogékonyságát mutatja az aranymetszés gyakori használata is munkáiban – mely többek között a Mona Lisa egyik szerkesztőelve is.
A hidrológus
Leonardo természettudományos munkásságának jelentős részét teszik ki a vízzel kapcsolatos tanulmányok, de festményein és egyéb munkáiban is gyakran megjelenik a víz mint elem. A tudóst és a művészt egyaránt fokozottan érdekelte a víz természete, annak fizikai tulajdonságai, mozgása, eloszlása. Rengeteg hasznos megfigyelést tett a témában, megalapozva a hidrológia későbbi tudományát. Leonardo úgy tekintett a vízre, mint a természet szállítóelemére, hasonlóképpen ahhoz, ahogyan a vérünk behálózza testünket, gondoskodva a fontos vegyületek szállításáról.
A polihisztor tudományos kéziratait összegyűjtő, 1510-ben kiadott Leicester-kódexben mintegy hétszázharminc tanulmány foglalkozik a víz természetével: a csatornázásról, a víznyomásról, a víz körforgásáról, illetve az árvíz elleni védekezésről is olvashatunk értekezéseket. Sőt, Leonardo még egy különleges cipőt is elképzelt, melynek segítségével a vízen járhatunk. Tulajdonképpen ő volt az első, aki egzakt tudományos alapokra helyezte a víz beható vizsgálatát.
A hatások mestere
Leonardo a portréfestést és a művészi fiziognómiát is forradalmasította. Elképzelése szerint a festőknek alanyuk belső, érzelmi világát és gondolatait is legalább annyira pontosan kell ábrázolniuk, mint a külső, testi vonásokat. A „moti mentali”-nak nevezett elképzelés nem csupán a művészetben, de az élet számos egyéb területén alkalmazandó filozófia, melynek lényege, hogy egy adott tárgyat vagy személyt annak teljes, külső és belső valójában ismerjünk meg.
Ennek érdekében Leonardo gyakran enigmatikus arckifejezéssel ábrázolta alanyait, ami többféle értelmezési lehetőséget nyit meg a befogadó előtt. Egyes képeken, például a Mona Lisa vagy A szép hercegnő esetében, különös hangsúlyt fektetett a lefestett hölgy szájának a kidolgozására, egyfajta illúziót kreálva, melynek köszönhetően bizonyos nézőpontból elégedettnek és vidámnak, más szögből nézve viszont merengőnek vagy bánatosnak tűnhet a portrén szereplőn alak.
A mester másik nagy találmánya az ún. sfumato festészeti technika. Az olasz szó magyarul „fátyolosat” jelent – ennek megfelelően a technika arra törekszik, hogy elkenje a kontúrokat, afféle párás, füstös, foltszerű összképet eredményezve. Kerülve az éles részleteket, a sötétből a világosba szinte észrevétlenül mennek át az árnyalatok, még inkább aláhúzva a Leonardo által elérni kívánt misztikus hatást, ami zavarba hozza a szemlélőt, illetve többértelműséget kölcsönöz a képnek. Az említett, mindössze 2011-től Leonardónak tulajdonított A szép hercegnő megalkotása során például, a kutatások szerint harmincrétegnyi festéket használt fel a művész csupán a száj kontúrjainak kidolgozásához.
