A pszichológia mindig is igyekezett örök érvényű igazságokat megfogalmazni az emberi lélekről, noha középpontjában sokáig kizárólag fehér heteroszexuális középosztálybeli férfiak tapasztalatai álltak. A 20. század második felében azonban bátor nők történelmet írtak azzal, hogy a rasszizmussal dacolva világhírű tudósokká váltak, de sosem felejtették el, honnan jöttek. Ismerd meg a történetüket!
Az amerikai pszichológia még annyira sem lenne befogadó, sokszínű és széles körű azoknak a nőknek az elszánt munkája nélkül, akik a feléjük irányuló negatív reakciók ellenére követték a szenvedélyüket, és fantasztikus szakemberekké váltak. Nekik köszönhetjük például, hogy ma már kevesebb ember kapja el a HIV-vírust, több gyermeknek van esélye egy kiegyensúlyozott felnőtt életre, többet tudunk a memória működéséről, illetve pályakezdő, etnikai kisebbségekhez tartozó nők ezrei kevésbé érzik magukat egyedül, és magabiztosabban vágnak neki a hivatásuknak világszerte.
Az Amerikai Pszichológia Társaság – mely több mint 130 000 tagjával a pszichológusok legnagyobb tudományos és szakmai szervezete – havonta megjelenő folyóiratának mostani címlapján tiszteleg az úttörők nagy hatású tevékenysége előtt. Reméljük, hogy életútjuk téged is inspirálni fog.
#1 Margaret Beale Spencer, aki átírta a fejlődéslélektant
Margaret Beale Spencer eredetileg gyógyszerésznek készült, mígnem tanulmányai során találkozott a pszichológiával. Amikor megajánlottak neki egy ösztöndíjas helyet a Kansasi Egyetemen, örömmel elfogadta azt. A következő évtizedekben a fejlődéslélektan egyik legkiemelkedőbb alakjává vált.
Hírnevét már a szakdolgozatával megalapozta, amit rendhagyó módon teljes egészében közölt a Developmental Psychology c. neves szaklap. Spencer kutatása ismét ki tudta mutatni azt a szomorú eredményt, miszerint a fehér és a fekete óvodások is a fehér játékbabát tartják szebbnek. Ugyanakkor Spencer vizsgálata arra is rávilágított, hogy az előítéletek korai életkorban történő elsajátítása nem feltétlenül vezet öngyűlölethez, és hogy a negatív sztereotípiákat vissza lehet fejteni, át lehet magunkban dolgozni.
Később három gyermek édesanyjaként közelről kísérte nyomon az emberi fejlődést. Egy interjúban így vall ezekről az évekről:
Fel voltam háborodva, hogy a pszichológiai tankönyvek nem szólnak az én gyerekeimről!
Szerinte az 1970-es években még nem igazán lehetett tudománynak nevezni a pszichológiát, inkább csak benyomások voltak az emberek közötti különbözőségekről. Ebben az időben nagyon kevés kutatás irányult a nem fehér gyerekekre, ezek túlnyomó többsége is a betegségek és a deviancia felől közelített.
Egyszerűen tudtam, hogy nem stimmel valami azokkal a kérdésekkel, amikből a kutatók kiindultak.
Rendszerszemléletű szakemberként Spencer abban hisz, hogy a kisebbségi csoporthovatartozásokkal rendelkező fiatalok akkor lesznek reziliensek, azaz akkor tudnak rugalmasan ellenállni a környezeti kihívásoknak, ha kellő támogatást kapnak. Ezért 2015-ben útjára indította az Urban Resiliency (magyarul Városi Reziliencia) nevű programot, aminek négy fő oszlopa van: a gyerekek családjával, oktatásával, biztonságával és jóllétével foglalkozik a csapat. „Még ha nem is tudjuk az egész kontextust megváltoztatni, amiben a gyerekek felnőnek,
fontos, hogy az általunk nyújtott támogatás hiteles, beágyazott és fenntartható legyen.
– összegzi a szervezet küldetését a pszichológus, aki mára több mint 100 tanulmányt és könyvfejezetet publikált az emberi fejlődésről. Tevékenységéről – amelyet számos rangos díjjal ismertek el az elmúlt években – szerényen így nyilatkozik: „Csak próbáltam megtenni, ami tőlem telik”.
#2 Hortensia Amaro, a szerhasználó anyák elhivatott segítője
Hortensia Amaro 9 éves korában menekültként érkezett az Egyesült Államokba, családjával 1960-ban hagyták el Kubát. Évekkel később történt, hogy egy főiskolai gyakorlati óra részeként egy olyan fiút mentorált, aki szintén Kubából jött, és pont annyi idős volt, mint annak idején az új országba csöppenő Amaro. Felnőtt fejjel látni tudta, hogy milyen küzdelmeken megy keresztül a kisfiú: mekkora szorongás és kirekesztettség származik abból, hogy nem ismeri a nyelvet, nem érti a körülötte lévő emberek viselkedését.
Kapcsolódni tudtam az érzéseihez, mert magam is megéltem mindezt.
Amaro életében először felfedezte azt, hogy saját élményeit konstruktívan tudja használni mások segítésének szolgálatában. Azóta a Florida Nemzetközi Egyetem egyik vezető professzora, de a munkája sosem korlátozódott a tudomány elefántcsonttornyára.
Karrierjének kezdetén terepen dolgozott, amikor találkozott egy olyan várandós anyával, aki heroinfüggősége miatt prostituálódott, majd HIV-fertőzést kapott el. Később Amaro egyik testvérét is AIDS-betegséggel diagnosztizálták: ő 1989-ben hunyt el, mindössze 29 éves volt ekkor. Ezek a tapasztalatok arra ösztönözték Amarót, hogy HIV-megelőzéssel foglalkozzon Boston legkiszolgáltatottabb rétegei körében: kliensei főként droghasználó várandós nőkből és partnereikből, valamint szexmunkásokból álltak. Entre Familia néven programot indított el latino szerhasználó édesanyák számára, illetve több mint 160 tudományos cikket írt marginalizált nők drogfüggőségéről.
Munkájával bebizonyította, hogy a traumák kezelése és a megfelelő tájékoztatás nemcsak csökkenteni tudja az addikciós problémákkal küzdő nők körében a védekezés nélküli szex előfordulását, hanem lényegesen hosszabb ideig tudja őket benntartani a támogató programokban. Az általa indított kezdeményezések még ma is élnek, az Entre Familia anyaotthonként funkcionáló új házai pedig az ő nevét viselve emlékeznek Amaro tevékenységének fontosságára.
#3 Gail Wyatt: az első afroamerikai pszichológusnő Kaliforniában
Gail Wyatt egy pályaválasztási könyvben olvasta a klinikai pszichológia definícióját középiskolás korában. Ma már nevetve emlékszik vissza a történtekre:
Nem mondom, hogy pontosan értettem a meghatározást, de 14 éves korom óta semmi más nem akartam lenni, mint pszichológus.
Felsőfokú tanulmányainak elvégzését követően 1973-ban ő lett az első afroamerikai nő, aki Kaliforniában engedélyt kapott a pszichológus szakma gyakorlására. Elég ijesztő volt számára ennyire elsőnek lenni a területen, de ez nem rettentette el, hogy tovább haladjon az útján. Később PhD-fokozatot szerzett a Los Angelesben található Kalifornia Egyetemen, majd a fehér és afroamerikai nők szexuális élményeit kezdte vizsgálni.
Munkája során olyan közösségalapú, sorstársak által koordinált programokat dolgozott ki, amelyek hatékonynak bizonyultak abban, hogy minél kevesebb HIV-vel élő nő váljon nemi alapú erőszak áldozatává. Wyatt nemzetközi szinten is aktív volt: többek között Dél-Afrikában tanulmányozta az abortusz, illetve a szexuális és párkapcsolati erőszak kérdéskörét.
Élete során nemcsak azokért küzdött, akik részt vettek a kutatásaiban, hanem a kollégái mellett is kiállt. Sokakat bátorított ösztöndíjak megpályázására, illetve az Amerikai Pszichológiai Társaság több alosztályában is létrehozott és működtetett olyan szekciókat, amelyek az etnikai kisebbségek helyzetére hívták fel a figyelmet.
#4 Marigold Linton – indián rezervátumból az elit pszichológusok közé
Marigold Linton őslakos amerikai emberként egy Morongo nevű indián rezervátumban nőtt fel Dél-Kaliforniában, áram nélkül. Saját bevallása szerint csak homályos elképzelései voltak arról, hogy mit jelent egy főiskola. Amikor mégis elkezdett járni egybe, biztos volt benne, hogy valamiért ki fogják rúgni. Olyannyira, hogy
amikor az első félév végén jó jegyeket kapott, becsületesen bement a tanulmányi osztályra, hogy jelentse a tévedést.
Ha egy üstökösszerű felemelkedés sikertörténete kezd megjelenni előtted, valószínűleg tévedsz: Linton számára komoly szenvedést okozott a rezervátumon kívüli élethez való alkalmazkodás. Így írja le ezt az időszakot:
Az órákon nem néztem se balra, se jobbra, nem barátkoztam senkivel. Csak tanultam, tanultam és tanultam.
Az sem hozott számára megnyugvást, amikor megtudta, hogy a magas osztályzatokat bizony ő érdemelte ki. A bukásban való bizonyosság érzése még 35 éves korában sem hagyta el, amikor professzori állása volt, sőt fizetéséből saját házat építtetett. Gyakran voltak rémálmai arról, hogy visszamenekül a rezervátumba, miközben gyilkosok üldözik.
Az adaptációs nehézségek ellenére Linton a hosszú távú memória egyik legismertebb kutatójává vált, de mindvégig szívügye maradt az őslakos amerikai fiatalok tudományba történő bevonása. Linton egyik legizgalmasabb vállalkozása, hogy idestova 45 éve tanulmányozza a memória működését – saját magán. Többek között azt vette észre, hogy az egy évben megtörtént életesemények kb. 5 százalékát felejtette el a rákövetkező évben. Arra is rájött, hogy minél többször tapasztal meg egy adott dolgot, az annál kevésbé raktározódik el a megtörtént eseményeket őrző epizodikus memóriába, és annál inkább áthelyeződik a világról szóló általános tudásunkat magában foglaló szemantikus tárba.
Linton valamiért úgy döntött, hogy 105 éves koráig tervez élni, így maradt 23 évük arra, hogy munkatársával, Monica Tsethlikaival rendszerezzék az izgalmas vállalkozás eredményeit.
#5 Vonnie McLoyd, a szegénység fáradhatatlan kutatója
Nehezen képzelhető el még egy olyan pszichológus, aki ennyi mindennel járult volna hozzá ahhoz, hogy megértsük, miként hat a szegénység a gyermekek fejlődésére. Vonnie McLoyd egy olyan korban járt egyetemre, amikor még elvétve akadtak afroamerikai diákok a fehér hallgatók között. Ez sokszor félelmet és szorongást keltett benne, de rengeteg támogatást kapott a társaitól, illetve a dolgozók egy részétől.
McLoyd kora gyermekkorától kezdve tudatos volt a rassz és a társadalmi osztály kérdésével kapcsolatban, részint metodista lelkész édesapjának köszönhetően. Ezek a tapasztalatok az egész szakmai életét meghatározták: kutatási területe a diszkrimináció és az anyagi problémák fekete gyerekek fejlődésére gyakorolt hatására összpontosult,
egyik úttörő tanulmányát mára több mint háromezer tudományos munkában idézték.
McLoyd úgy véli, érdemes optimistának lennünk a tekintetben, hogy a pszichológia egyre inkluzívabb irányba halad, hisz ma már egyre gyakrabban kapnak lehetőséget és láthatóságot kisebbségi csoportokhoz tartozó kutatók. Bár Magyarországon is hihetnénk ebben.
