A híres nyaklánc ügyében a királyné teljesen ártatlan volt. De az volt Rohan bíboros is, akit miatta a királyné letartóztattatott. Egy nagyszabású és ugyanakkor egészen együgyű szélhámosság áldozatai voltak mindketten. Ez azonban a francia forradalom idején az utca népét nemigen érdekelte. És gondolom, a musicalrajongók sem a történelmi igazság aprólékos feltárását várják az Operettszínház előadásától.
Lévay Szilveszter és Michael Kunze musicalje sem törekszik erre. Merész ötlettel – a műfajban szokatlan módon – szomorú végű történetet állítottak zenés színpadra. Halál, kivégzés: ezek operai cselekményhez illenek; operettben, musicalben – a ma már nem annyira divatos zenés vígjátékról, bohózatról nem is beszélve – a boldog vég járja. A többnyire keservesen kiagyalt nehézségeken, bonyodalmakon a főszereplők (általában szerelmesek) túljutnak, egymáséi lesznek – gyakorta nem is egy, de legalább két pár boldog révbe ér.
Ez most nem így történik.
A meglehetősen köztudott történelmi tényeket a műfaj igényei miatt sem illene ilyen döntő mértékben meghamisítani. Viszont különös íz, eredeti fogás lehet a könnyed zenés játékok fogyasztóinak étlapján a borzongató valóság. A királynénak, férjével a királlyal együtt vesznie kell: a pikáns nyakláncügytől el kell jutnia a nyaktilóig. Mégsem oktalanul választották a szerzők e véres végű történetet. Került bele szabályos, mondhatni tragikus konfliktus, amely aztán a műfaj követelményei szerint föl is oldódik, a szomorú befejezés is érzelmi hepienddé változik.
A cselekményt ugyanis féltestvérek küzdelmévé alakította a szövegkönyv – bár ezt csak a végén tudjuk meg. Az osztrák, Habsburg származású királyné ellen legharcosabban ágáló utcai demagógról (aki egyébként annyira hasonlít a királynéhoz, hogy a nyaklánc átadásakor őt használják föl dublőzként a gyanútlan bíboros megtévesztésére) kiderül, hogy Ferenc császárnak, Mária Terézia férjének, Marie Antoinette apjának természetese gyermeke. Egyébként rivalizálásuk nem pusztán politikai természetű, titkos szerelmük is azonos, mindketten ugyanabba a (nem különösen mély érzésű) svéd diplomatába esnek bele, aki a kellő pillanatban el is hagyja a dráma helyszínét. Ám az előadás végén a féltestvérek megható összeborulása enyhíti a guillotine sokkját. Amit még drámai igazságszolgáltatással tetéz a librettó: a megrendült forradalmárnő leleplezi a forradalmat színleg támogató Orleans herceget és sajtóvazallusát, Hébert-t, hogy céljuk valójában a királyság fenntartása és a korona megszerzése volt. Így őket is a nyaktiló várja.
Lévay Szilveszter zenéje szakszerűen érdektelen, nem lep meg váratlan ötletekkel, ha kell, van benne humor, de főképp módszeresen felépített drámai fokozásokra épít. A főszereplők megkapják a maguk énekelni valóját, megmutathatják, hogy van hangjuk. Így a közönségsiker biztos, a publikum is megkapja a tapsolni valót.
Az előadásnak jót tesz, hogy KERO (ki ne tudná: Kerényi Miklós Gábor) rendezői leleményessége nem buzog oly bőségesen, mint szokott. Khell Csörsz díszletének lényege egy forgóra szerelt hatalmas monogram, egymásba fonódó M és A betűk, elölről a királyi palota pompáját, hátulról az utca nyomorát mutatja. Füzér Anni jelmezei korhű eleganciával és újabb idők kopottságával szolgálnak.
Zenekar és énekesek nemkülönben helyt állnak, ahogy kell és lehet. Az énekes színészi teljesítményekkel sincs más baj, mint a zenével (legalábbis a második szereposztásban, amelyet láthattam): hiányoznak az eredeti, erős, izgalmas egyéniségek. Karakteresnek még leginkább a lázadó és lázító leányt alakító Vágó Zsuzsit láttam, no meg a bamba királyt alkatilag telibe találó Magócs Ottót. Vágó Bernadett éppen annyit mutat meg a királyné jelleméből, amennyit a librettó: kicsit szeszélyes, kicsit könnyelmű, kicsit butuska, kicsit érzéki. Primadonnává nem a jelleme, hanem a rangja teszi. Vonzóvá nem az eredetisége, hanem a szabályossága. Tulajdonképpen telitalálat. Homonnay Zsolt hangban és megjelenésben egyaránt hozza a formátumos intrikust, a szálakat kezében tartva ármánykodó, gátlástalanul gyűlölködő gonoszt. Jantyik Csaba némileg belevész az alázatoskodva fondorkodó bíboros főpapi jelmezébe.
A siker persze most is nagyobb, mint az érdem.
