Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A miskolci Játékszín előadásából kimarad a dráma, inkább a végeredményt, a teljes összeomlást, a kontroll elvesztését és végső önfeladást ragozza.
Vojnyicevék szegényes nappalijában folyamatosan megy a tévé. Általában természetfilmek futnak, és általában senki sem nézi őket. Egyszer, amikor a feldühödött címszereplő rajta tölti ki felgyülemlett keserűségét, véletlenül pornócsatormára vált, meg is rémül tőle rendesen. Szőcs Artúr rendezésének végig fontos mellékszereplője a képernyő. Talán figyelmeztetni akar: hogyan megy ez a természetben. Egyebek közt szarvasbikák küzdenek a párzás jogáért. És később Asztrov is videóval illusztrálja természetvédő előadását, nem gondosan rajzolt, festegetett térképekkel.
A miskolci Játékszínben természetesen ma játszódik Csehov Ványa bácsija, a színlap szerint a látványért felelős Boros Lőrinc félkörívvel lezárt, de az alján mindenféle kacatokra kilátást engedő kopott-koszlott terében. Az sem különösebb csoda hát, hogy Jelena Andrejevna, az öreg professzor fiatal felesége bikiniben érkezik a színre és leheveredik a nézők lába elé napozni. Másrészt mégis csoda a ragyogó, fiatal, eleven test feltűnése az enyhe kriptahangulatban. Ám ennek az érkezésnek lényegibb szerepe van: valójában a bevezető futamok, körök után ezzel kezdődik az előadás.
Nem egy ember, egy jellem, egy alak érkezik a színre ekkor, hanem a tét tétetik közszemlére: ezért fog folyni a küzdelem. Czakó Julianna teste tökéletesen be is tölti ezt a szerepet, a "kedves kis ragadozóét" – ahogyan később a rá pályázó orvos jellemzi. És lényegében ez is marad: idegen test a frusztrált, kétségektől gyötört, hanyatló háztartásban.
Amúgy a rendezőt szemlátomást nem különösebben izgatják azok a finoman megrajzolt lelki folyamatok, amelyeket a szöveg kínál. Inkább a végeredményt, a teljes összeomlást, a kontroll elvesztését, a végső önfeladást ragozza. Nemigen láthatjuk a drámát, amelynek során a jelentősen (mintegy húsz évvel) megfiatalított Ivan Vojnyicev felismeri élete csődjét, inkább csak a végeredményt. Valójában nem is annyira drámai folyamatot látunk, inkább állapotrajzot, amelynek a végéről nem is nagyon hiányzik a negyedik felvonást, ezt ezúttal nem is játsszák el. Szükségtelen is volna még nyomatékosítani, hogy az a helyzet ahová addig eljutottak, végleges, megváltoztathatatlan, visszavonhatatlan, hiszen az volt már az elején is. Többlet viszont, de szerintem fölöslegesen szájbarágó többlet, hogy az eredeti negyedik felvonás helyett Ványa bácsi a televízióban hajléktalanként nyilatkozik. Ráadásul ez a nyilatkozat ellentmond nemcsak a darab, de az előadás logikájának is. Éppen nem a változatlanságra, hanem a várható következményekre próbál brutálisan utalni.
Molnár Áron lényegében végig egy fiatalon megvénült, elaggott embert játszik nagyon érzékletesen, aki hosszú perceken át észre sem veszi, hogy rendetlenül felhúzott pizsamájából kilóg a fütyije, máskor meg egy létra tetején piszmog zavarodottan valami farsangi dekorációval, miközben az imádott nő a barátjával szeretkezik. Született, örök vesztes. A darabban zajló események nem okozzák, inkább csak dokumentálják az ő lelki leépülését. Rusznák András Asztrovjában semmi sem maradt meg a Ványa sorsáért aggódó barátból. Racionálisan célra törő, következésképpen diadalmas vetélytárs. Már amennyiben diadal, ha megtalálja zsák a foltját. Ő is ragadozó, a mindig nyerők fajtájából való.
A többi szereplőre nem is biztos, hogy igazán szükség van ebben az előadásban. A Ványa anyját játszó Szibrik Bernadettnek szöveg híján nem áll módjában fia egykori fényes személyiségét fölemlegetni. Tyelegint (Bősze György halála miatt) maga a rendező játssza teljesen elburkolva, így még ebből a valószerűségre törekvőnek semmiképpen sem mondható előadásból is kilóg kísérteties, értelmezhetetlenül szimbolikusnak tetsző jelenlétével. Más kérdés, hogy egyetlen nagy monológja a maga furcsa hűség- és becsületfelfogásáról, mond-e valamit ebben a produkcióban. Még kérdésesebb, hogy mi az igazi szerepe az idős professzort talán szándékosan ügyetlenül öregítve megjelenítő Simon Zoltán karikatúraszerű ágálásának, és pláne annak, hogy a végső hisztérikus kergetőzésben hajáról lerázza az őszítő port, bőrkabátjával együtt pedig a kövérítő tömésektől is megszabadul. Divat manapság a színház önleleplezése, de fölfoghatatlan, hogy ez éppen most hogyan kerül ide. Magától értetődőnek gondolhatjuk viszont Máhr Ági pontos mértékkel emberire, megértőre, okosra szabott cselédjét és Szabó Irén titkon, befelé szenvedő Szonyáját. Pedig egyszerű természetességükkel éppen ők lógnak ki az előadás rendetlen rendjéből.
