Addig menjen díjnyertes, Grúziáról szóló filmre, amíg nem üt be az igazi tavasz, aztán már nem biztos, hogy túl sok kedve lesz. Pedig a német-francia filmdráma nagyon is ismerősen mutat be egy olyan helyzetet, ami a világ bizonyos részeit lehet, hogy meglepi, de ez hazánkra biztos, hogy nem mondható el.
A Simon Groß és Nana Ekvtimishvili rendezte Az ártatlanság virágai két fiatal grúz lányról, és az ő 1992-es hétköznapjainak problémáiról szól, sikerességét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a tavalyi Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon CICAE-díjat nyert. A Szarajevói Nemzetközi Filmfesztiválon a főszerepet alakító tinédzser lányok együtt vitték el a legjobb színésznő díját, nem is véletlenül.
A történet szerint két jó barátnő éldegélik mindennapjaikat a Szovjetuniótól frissen elszakadt Tbilisziben, Grúziában. A maguk módján lázadoznak, ám elég kevés a mozgásterük az országban, ahol általános a tanácstalanság, éhezés van, és a kenyérért is ölik egymást, ügyesen bemutatva, hogyan veszi el a gazdasági válság a lehetőségeket az emberek elől. Natia (Mariam Bokeria) szerelmes lesz, míg Eka (Lika Babluani) saját világába zárkózik, de azt leszámítva, hogy együttesen mennek tanáraik ideigeire, nagyon nem tudnak mit csinálni.
A film azt mutatja be, milyen kevés esélye van egy ilyen helyzetben egy fiatal nőnek arra, hogy a saját életét élje. A barátnőknek sincs: míg egyikük feleség lesz, a másik börtönben ülő apjának próbál megbocsájtani úgy, hogy közben felnőttebbnek és bölcsebbnek tűnik az összes szereplőnél. A sors iróniája, hogy a pisztolyt mégsem ő, hanem barátnője kapja, más kérdés, hogy végül ő rendelkezik felette. A lányok nagyon finom eszközökkel, óvatosan játszanak, és a cím ellenére semmilyen különösebben sokkoló nem történik velük, ami egyrészről jó, mert nehezen veszi be a gyomrunk a mély drámát, másrészről viszont kicsit unalmassá teszi a történetet.
Akármennyire is jók a lányok, Az ártatlanság virágai művészfilmnek kevés, drámának meg nem elég drámai. És bár végig ott van a levegőben, hogy be fog következni a tragédia, amikor bekövetkezik, már több, mint kiszámítható. Mivel halványan még sokan emlékezhetünk, a ha nem is ugyanilyen, de hasonló állapotokra, a legjobb érzés, amikor kijön az ember a moziból, hogy őszintén örülhet annak, hogy már nem ilyenek az utcák és kenyérért sem kell sorbaállni. De annyira azért mégsincsenek távol azok az idők, hogy egy vállrándításnál többet szánjunk a dologra. Most még.
