Nem, ennyire azért nem közhelyes Brian De Palma Passion című filmje, de majdnem.
Hogyan is lehet lealjasítani egy filmcímet egyetlen fordítással? Remek példa erre Brian De Palma új rendezése a Passion - Gyilkos vágyak. Persze az is lehet, hogy a címadó csak az ajánlót látta, és ebből úgy sejtette az elemi ösztönös ízt rajta, mert a traileren például úgy tűnik, hogy ezt tényleg inkább Paul Verhoeven rendezte és Joe Eszterhas írta, csak éppen Európában játsszák.
Hiszen a Gyilkos vágyak Berlinben játszódik, viszont szereplői a szélrózsa minden irányából érkeztek: a Kanada minden fagyosságát magán viselő Naomi McAdams, a Lisbeth Salander-filmek nyomait még mindig felvonultató svéd Noomi Rapace, vagy a britek összes szexi pimaszságát egy alakban megszemélyesítő Paul Anderson. Kész szerencse, hogy a helyi erőt képviselő Karoline Herfurth könnyedén elvegyül ebben a társaságban.
Négyük különös kapcsolata teszi a Passiont gyilkos vágyak kegyetlen játékává, ha már nem ez utóbbi közhelyt adták neki címül, de azt már úgyis adták másnak. Ettől függetlenül a film csak egy thriller, amiben De Palma saját gyökereihez kanyarodik vissza, így rendezése a nyolcvanas évekbeli alkotásaira emlékeztet. A berlini reklámguru Christine (Naomi McAdams) felhasználja kedvenc kolléganőjének, Isabellnek (Noomi Rapace) az ötletét, hogy átülhessen egy kényelmesebb New York-i székbe, ám terve nem válik be. Miközben a nemektől függetlenül mindenki szerelmesnek látszik mindenkibe, a valóságban élet-halál és státuszharc egyszerre zajlik, mígnem, amikor már nem is várnánk (vagy épp amikor a legjobban), vér kezd folyni. Nehéz is volna spoilerek nélkül leírni a cselekményt, ami közepesen meglepő fordulatokban gazdag, de a végén már addig feszíti a húrt De Palma, hogy az el is szakad.
A színészi játék és a folyamatos szuperközelik valamelyest kiemelik a történetet a sablonthrillerek közül, bár ebbe Christinébe egész egyszerűen valószínűtlen, hogy bárki beleszeretne, és a vágy tárgyának is nehezen tekinthető. Teljesen mégsem elvetélt az ötlet, hiszen a nőt éppen a zárkózottsága teszi titokzatossá, ráadásul Rapace ebben az ijedt, zavart szerepben tud a legjobban kiteljesedni.
Szóval a stílussal és hanggal tulajdonképp nincs is nagy baj, de a sztori azért igen gyenge lábakon áll. Mert hiába a tökéletes gyilkosság, ha az csak egy filmben lehet tökéletes, sőt még ott se. Brian De Palma a zenével operált még, mintegy hitchcocki magasságokba emelve filmjét, és ez amúgy bejött neki. Pino Donaggio hatásos aláfestést pakolt a Gyilkos vágyak alá, ezzel is ráerősítve a rendező korai filmjeinek hangulatára: szóval nemcsak láttuk, de hallottuk is már.
