A szemétművészet nem a földi paradicsom

Bács Emese telefonelőlapból, gyufából, ceruzacsonkokból, üres gyógyszeres levelekből, szőnyegből, némi festékből és vászonból rakja össze az ő pusztuló nagyvárosi látomását. A tizenkét festmény és a néhány szoborkísérlet Structus címmel várja a látogatókat a Kogart Galériában.

Bács Emese kiállításának megnyitóján alig fértünk el, annyian voltak kíváncsiak arra, hogyan illusztrálja a fiatal képzőművész „az urbánus dekadenciát, a pusztulást és a végtelen elidegenedést”. Dekadensen: lepusztult cuccokat kukázik urbánus környezetből, és végtelen elidegenedettséggel állít belőlük össze kollázsokat.

Szabó Noémi művészettörténész, a kiállítás kurátora az MTI-nek így fogalmazta meg mindezt: „Bács Emese öntörvényű és örökösen kísérletező festő, aki a hagyományos festészeti eljárások és az egyedi anyaghasználat ötvözésével hívta fel magára a figyelmet az elmúlt években. Aktív és termékeny tízéves alkotói múltjának elsődleges jellemzője, hogy a látható valóság leképezésétől az egyre elvontabb, ironikus világlátás kibontása felé tart.”

A megnyitón látottak alapján ez azt jelenti, hogy elég körülnéznünk a saját házunk táján, az összetagelt buszmegállókban, vagy éppen a sáros hóval borított kopár, hetedik kerületi utcákon, mindenhol kiszúrja szemünket a lassú pusztulás, amit Bács a festményeire applikált tárgyakkal ironikussá túloz. Festmény-kollázsait szemlélve egyszerre reméljük, hogy „régen minden jobb volt”, miközben tudjuk, hogy a francokat, dehogy volt jobb, és hogy a magyar nagyváros köszönőviszonyban sincs a földi paradicsommal. Kár is lenne ezt hazudni, és Bács szerencsére nem is hazudik. Viszont elnéző iróniával nézi ezt az egészet: erre enged következtetni a meglepő színkavalkád, a meghökkentő formavilág és a kompzícióit alkotó kaotikus absztrakció. Anyaghasználatát tekintve pedig az első, ami eszünkbe jut, az egyértelműen a csöves jelző.

Az alkotások készítése során ugyanis Bács összeguberált egy halom szemetet: pár centis színesceruzákat, jobb napokat látott Nokia előlapot, néhány üres gyógyszereslevelet, és egy-két négyzetméter hálót, szőnyeget, hullámpapírt, lábtörlőt, és ezekből alkotott. Mintegy hangsúlyozva: ő igenis komolyan gondolja ezt a pusztulás-témát, olyannyira komolyan, hogy a kívánt hatás elérése érdekében még a szemétbe is belenyúlt. Így aztán sehol a manapság divatos újhullámos sterilitás és minimálmánia: színesek és szagosak a képei, olyanok, mintha dühből, szenvedélyből, vagy erősen tudatmódosított állapotban festette volna őket. Ezt cáfolandó ugyanakkor ott van az aprólékos gyufaszál-ragasztgatás, vagy a többi sziszifuszi részlet a képein, amelyek azt mutatják: Bács teljesen tudatosan használja művészi eszközeit, úgy, hogy a végeredmény valóban átélhetően mutatja, milyennek látja a világot.

A kiállítás február 3-ig látható a Kogart Galériában.

Bács Emese 1994-96-ban a Brassói Művészeti Líceumban tanult, 2004-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán, ahol Maurer Dóra és Gaál József volt a mestere. Több kiállítása volt Budapesten és vidéken, képezte magát Milánóban mint Erasmus ösztöndíjas, Ludwig-ösztöndíjjal Spanyolországban és Marokkóban is dolgozott. 2004-ben kiérdemelte a Barcsay-díjat, amelyet tehetséges pályakezdő festőművészeknek ítél oda a Kossuth-díjas festő emlékére létrehozott Barcsay Jenő Alapítvány. (Forrás: MTI) .