2016 augusztusa óta futok, szóval óriási a tapasztalatom a témában, nyugodtan kinyilatkoztathatom a tutit. Na jó, nem, de abban biztos vagyok, hogy az emberek sokkal kedvesebbek lesznek veled, ha rendszeresen futsz. A többi futó legalábbis mindenképp.
Ha a nullkilométeres futóknak szóló praktikus tanácsaink még mindig nem győztek volna meg arról, hogy neked futni kell, mondom a döntő érvet. A futók megdöbbentően jó fejek egymással. És ahhoz, hogy ezt megtapasztald, nem kell se ügyesnek lenned, se gyorsnak. De még az se kell, hogy valamelyik futóklub tagja legyél. Egyszerűen elég, ha futsz. Bárhol. Bárhogy.
Oké, nem mindenki, és nem mindig szuper jó arc – hiszen ugyanolyan átlagemberek futnak, mint te vagy én –, de mióta tavaly augusztusban elkezdtem rendszeresen futni, és össznépi futóversenyekre járni, több önzetlen emberi gesztusnak voltam tanúja, mint egész életemben előtte. Pedig esküszöm, volt gyerekszobám, és még pár barátom is akad.
Mire gondolok? Arra, hogy amikor vasárnap reggel kiszenveded magad az ágyból, és sorban köszönnek rád vadidegenek mosolyogva, csak azért, mert mind futni mentetek ahelyett, hogy otthon lustálkodnátok, mint a normális emberek. Arra, hogy – ha meg mered őket szólítani – még a profik is szívesen adnak pár jó tanácsot, és megdicsérnek a szuper teljesítményedért (miközben egyébként hozzájuk képest egy beteg lajhár sebességével futottad le a távot).
Arra, amikor benevezel egy versenyre, és a nézők közül egy csaj random embereket lelkesít személyre szabott biztatással: „hajrá, kontyos lányok! hajrá, szemüveges fiúk! mindent bele, babakocsival futó anyukák!”. Csak úgy, mert neki és neked is jólesik. Arra, hogy egy tömegrendezvényen képesek tolakodás helyett illedelmesen sorba állni a Toi-Toi-okhoz a platánfaszöszcsík mögött.
Vagy éppen arra, hogy még a kezdő futók réme, a záróbusz sem olyan ciki hely, amilyennek korábban képzeltem. Nemrég, a Vivicittán láttam a rettegett buszt, és bár baromira örültem, hogy én már rég a fordító másik oldalán vagyok, és esélye sincs utolérni, egyáltalán nem tűnt olyan szörnyűnek.
Mi az a záróbusz?
Ha még nem hallottál volna róla, elmondom, miért olyan félelmetes. A záróbusz a nagyobb futóversenyeken, adott tempóval (a Vivicittá 10 kilométeres távján ez 7:30 perc/km volt) követi a mezőnyt. Aki a fenti tempó alá lassul, annak a versenyszabályzat szerint „a záróbuszra fel kell szállnia, a rajtszámát áthúzzák, a célterületre nem léphet be”. Ki ne parázna attól, hogy lelkesen felkészül, fut, küzd, aztán mégsem hagyják, hogy teljesítse a távot, csak azért, mert lassú? De egyrészt a kezdők többsége simán lehagyja a záróbuszt, másrészt most úgy láttam, hogy akiket a busz hagyott le, azok sem síri hangulatban szomorkodtak, hanem onnantól utasokként vettek részt a buliban.
De tényleg, volt, akit már az ötödik kilométerén felvett a tíz kilométeres versenynek, mégis mosolyogva integetett róla a többieknek. És a futóversenyeken az is elég menő, hogy a sereghajtókat a többiek nem lenézik vagy kinevetik, hanem megtapsolják a kitartásukért.
Szóval szerezz egy futócipőt, és talán egy kicsit te is jobb fej leszel másokkal. Ezért simán megéri hajnalban kelni, vagy éppen munka után nem lerohadni a kanapéra, hanem szanaszét izzadva róni a kilométereket, nem?
