Szerzőnk a New York-i divathéten múlatja idejét, nézze meg, milyen bemutatókat látott és mi volt a benyomása róluk!
A New York-i divathetet a korábbi években a New York Public Library mögött elterülő Bryant parkban tartották, ma viszont már a művészeti központ, a Lincoln Center szolgál az esemény központjaként. Már a pavilonok előtti téren érzékelni lehet, hogy itt valami nagyon kúl dolog történik: egymást fotózgató, extrémen felöltözött bloggerek dicsérgetik a egymás őrült szettjeit, belépőért tolonganak a népek. Én négy különböző showra látogattam el a Fashion Weeken, azt pedig egy életre megtanultam, hogy a nagy márkanév még nem garantálja a biztos sikert.
Jill Stuart, Mara Hoffman és Monique Lhuillier is szeptember 7-én, szombaton, Jackie Fraser-Swan 8-án vasárnap mutatta be jövő tavaszi-nyári kollekcióit.
Jill Stuart
"A tavalyi sokkal erőteljesebb volt" – hallom mögöttem két fontosnak tűnő magazin szerkesztőjét. És valóban, bár a Jill Stuart nagy durranásnak ígérkezett, a bemutató végén mégsem pukkant ki az a hatalmasra felfújt lufi. Hiába törtettek végig a modellek a különböző rock and roll betétekre, a ruhák fájdalmasan egy kaptafára készültek.
A fekete-fehérben, néha metálban gondolkodó tervezőnek sikerült egy olyan mértékben egyhangú, már-már unalmas kollekciót alkotnia, hogy inkább fürkésztem az első sorban fontoskodó celebeket, mint magát a bemutatót. Nem arról van szó, hogy ne tetszett volna egy-két elképzelés, a probléma az, hogy se szabászatilag, se színvilágilag semmi kiemelkedőt nem kaptunk, ami egy Jill Stuart presztízsű márkánál elvárás lett volna. Hasvillantásra és bőrre korlátozni egy bemutatót ma már nagyon elcsépelt, arról már nem is beszélve, hogy nyáron akkor sem fog fakó színekben rohangálni az ember, ha épp teljes letargiában van.
Konklúzió? Jill Stuart ide vagy oda, a végeredményből tökéletesen kirajzolódik, hogy a tervező nem túlzottan erőltette meg magát az idei szezonban. Innentől kezdve pedig az is egyértelmű, Anna Wintour miért nem tűnt fel az első sorban.
Mara Hoffman
A nap legenergikusabb bemutatója kétségtelenül Mara Hoffmané volt. A tervező már-már nem is divatbemutatót, hanem bulit szervezett a Lincoln Center második kiemelt pavilonjába: a színes ruhák kavalkádjában a közönség alig bírta megállni, hogy ne álljon fel a modellekkel együtt rázni.
Szivárványszínű maxiruhák, azték minták, és a mindenhol domináló korallszín feledtette el a nézővel a közelgő mínuszos időjárást.. A bohókás, mégis lezser szettek jól visszaadták a tavaszi-nyári hónapok könnyedségét, Hoffman kifejezetten jól kivitelezte a maxiruhákat. A tervezőnek még a modellek hajáról is konkrét elképzelése volt, a fenékig hosszabbított fonott copfok csak fokozták a szettek vidám összhatását. A bemutató záródalaként felhangozó Rolling Stones sláger tényleg nagyon jó impulzust adott a show végére, de az biztos, hogy a körítés nélkül nem arattak volna ekkora sikert a ruhák.
Monique Lhuillier
Egy bemutató nálam akkor tarol, ha a kollekció minden egyes darabját szó nélkül felvenném – Monique Lhuillier esetében pedig pontosan ez történt. Az este hétkor kezdődő bemutatóra kígyózó sorok várakoztak a Fashion Week gyülekezőjében, húsz perccel hét után pedig el is kezdték beengedni a vendégeket.
Azt azért magam sem gondoltam volna, hogy második sorból, a teljes "Amerika következő topmodellje" zsűri mögül fogom végignézni a bemutatót, így viszont egészen közelről is meg tudtam vizsgálni Lhuillier kreációt. A kollekció egyértelműen a hanyag eleganciára épített: a letisztult textúrák, innovatív rétegezés, a korall és a piros ezer árnyalata tökéletes kontrasztot adott a krémszínnel, a halvány arannyal vagy a nude-dal összevetve.
Nappali viseletnek csipketunikát és térd fölé érő ceruzaszoknyákat képzel a tervező, de a lecsatolható gallérok és a csipkézett kardigánok is a változó sziluettek hatását erősítik. Az estélyiket illetően nem feketével, hanem inkább csokibarnával dolgozott, szabászatilag pedig több alternatíva is feltűnt a kifutón: Lhuillier pánt nélküli overallokat, méretes uszályokkal megtoldott estélyiket küldött a kifutóra.
Lhuillier a virágmintával is trükkösen dolgozott: a vajszínű alapra varrott pici, pink virágos ruha is pont olyan intenzíven érvényesült a kifutón, mint a piros és vörös különböző árnyalataiból összeállott, ombre hatású kreációk. Kiegészítők terén nem estek túlzásba, ami nem is baj, mivel a ruhák többsége a csillogó flittereknek köszönhetően amúgy is ékszer hatását keltette, a szetteket gladiátorszandálokkal és szegecselt, nude színű magassarkúval fejelték meg.
Lhuillier kollekcióján érződött az egységesség, a kifinomult szabásvilág és a ruhák lágy esése tényleg nagyon jól érvényesült a kifutón. Szívesen láttam volna még egy pár szettet, ezzel pedig nem voltam egyedül a teremben.
Emerson by Jackie Fraser-Swan
A vasárnap esti utolsó bemutatón őrültekháza volt: az emberek egymást eltiporva akartak bejutni az Emerson by Jackie Fraser-Swan bemutatóra, ami sokkal szolidabb volt mind az emberek számát, mind a kifutót illetően, mint amikről eddig írtam. A bemutató nem tartott tovább tíz percnél, ami nem is baj, a ruhákkal viszont annál több kivetnivalóm akadt.
Egyáltalán nem volt egységes a kollekció, a ruhák nem kapcsolódtak egymáshoz, olyan érzésem volt, mintha a tervezőnő teljesen random állította volna össze az egészet – ami nem lenne óriási nagy baj, ha a ruhák szédítően jól néztek volna ki. De sajnos a legtöbb kreáció kifejezetten olcsó hatást keltett, a szivárvány minden színéből összerakott melegítőn kívül más nem is igazán nyerte el bámészkodók tetszését.
A kollekció domináns színe egyértelműen a lila, ami ha a ruhán éppen nem, a hozzá tartozó hajkiegészítőben mindenképpen érvényesült. A ruhák hátának betoldását áttetsző fekete anyaggal oldotta meg Fraser-Swan. A dizájner végül hihetetlenül elégedetten, két kisgyermekével kézenfogva vonult végig a kifutón, ami azért is volt furcsa, mert más tervező nem vette a fáradtságot arra, hogy a fotósokig merészkedjen.
