33.hét Mostanában gyakran eszembe jutnak nagymamám szavai, amikor anno a Micivel terhesen beszélgettünk így a harmincadik hét után.
27.hétLégyszi, világosítson már fel valaki, hogy miért nem tud a kismamák jelentős hányada szépen, igényesen bálnásodni, ahelyett, hogy lóg rajtuk minden, mint tehénen a gatya? Süt róluk a “nehogy má’ befektessek egy fillért is abba a kilenc hónapba, úgyis felesleges,” utána dobhatom ki a kukába a cuccot, inkább túlélek a férjem régi kabátjában stb.
28.hét Szétesik a fejem, a hátam mögé inkább nem nézek, és nincs, nincs az a másodperc, amikor ezek a kölkök ne beszélnének.
Az ember terhes lánya mindig kitalál valami izgulni valót: mellrákot, nyíló méhszájat és egyéb betegségeket vizionál.
Megállapítottam, hogy vakmerőség lenne bevállalni ájulósan egy Metallica-koncertet, viszont egy fél pohár vörösbornak nem tudtam ellenállni.
Hiába mondták az ismerősök, hogy ez a gyerek biztosan kisfiú, úgy tűnik, hogy a férjemnek decembertől négy nővel kell együtt élnie.
Kezd tele lenni a csukám azzal, hogy bárkinek is mondom el, hogy babát várok és már a 17. héten vagyok, mindenki azzal jön, hogy „De hát nem is látszik!”
A héten túl vagyok több migrénes rohamon, a vérképem tökéletes lett és a Down-szűrésem eredménye is jó.
Essetek teherbe, aztán majd ácsoroghattok a tükör előtt és nézegethetik kétszer akkorára nőtt kebleiteket.
Mostanában a kisasszony azt játssza odabent, hogy ha a hátamra fekszem, eszeveszett fickándozásba kezd és nem hagy ilyen pozícióban aludni.
Akkor kezd el valóságossá válni a terhesség, amikor a monitoron felbukkan egy ide-oda ficánkoló krumpli.
