Mi van, ha csak az anyaság határoz már meg? Miért nehéz megtalálni magunkat más szerepben? Lehet, hogy nem is vágyunk másra? Gondolatok.
Beleszólhatunk-e a gyerekünk életébe, ha látjuk, hogy rossz úton halad, vagy bízzuk rá és szeressük?
Néha azt gondolom, valamelyik gyerekemet elcserélték a kórházban. nem értem, két azonos tőről fakadt gyerek hogy lehet ennyire különböző "külsőleg és belsőleg" egyaránt.
Szétzilált gondolatok a nevelésről, amikor éppen nem megy könnyen.
Tagadhatatlan mostanában, hogy a gyerek-téma befészkelte magát az agyamba, és a rutin, meg az évek, ott is marad.
Egy korábbi, a gyermeknevelés során kialakult frusztrálódással foglalkozó poszt kommentjeiből kiderült, hogy sokakat érint a dolog, úgyhogy utánagondoltam, mit is lehet tenni a jelenség ellen.
Mostanában úgy érzem, hogy az első gyerek születésével mintha valaki megnyomta volna a távirányítón a gyorsító gombot: mire kettőt pislogtam, Manna féléves lett (napok kérdése).
Búcsút intünk a merlot-nak, a tangás bikininek, majd csipkés alsónemű helyett cukirugikat nézegetünk a boltban. Meg magunkat, tanácstalanul, a tükörben. Tényleg mi volnánk azok?
A gyerek nézett valamit, mereven, hogy mit, azt csak közelről láttuk meg. Egy fa alatt kuporgó sárgarigó-fiókát nézett, aztán mondták el, a szemük előtt esett ki a fészekből.
