Beleszólhatunk-e a gyerekünk életébe, ha látjuk, hogy rossz úton halad, vagy bízzuk rá és szeressük?
Ahogy nő a gyerekünk, úgy változnak a vele kapcsolatos érzéseink is. No, nem arra gondoltam, hogy nem szeretjük majd úgy, mint pici korában, hanem konkrétan arra, hogy fel kell dolgoznunk azt a furcsa, de az élettel együtt járó dolgot, hogy egyszer csak pont olyan gyarló ember lesz, mint mi magunk. Nemcsak hibái és tévedései lesznek, nemcsak rossz napjai, hanem egyenesen olyan elhibázott döntései, amik komolyan eltéríthetik őt a helyes útról. Ahogy egyre nagyobb lesz ugyanis, egyre több dologban szeretnénk, ha önálló lenne, és egyedül tudjon hozni komoly, felelősségteljes döntéseket. Míg először csak arra kell válaszolnia, hogy kér-e még egy kanál tejbegrízt, vagy hogy milyen színű pólót vegyen föl délután - mert hát tudjuk mi is, hogy nem mindegy-lassan eljutunk odáig, hogy rá kell hagynunk az őt érintő döntéseket. Ez pedig nehéz dolog, még akkor is, ha most azt mondjuk magunknak, mi igazán bölcs szülők vagyunk, és persze leszünk is. Nem szólunk bele a gyerekünk életébe, mert tudjuk, hogy az ember a saját hibáiból tanul leginkább. Mi pedig nem akarunk életképtelen felnőttet nevelni. Ugye. De vajon tényleg megengedhetjük magunknak ezt a luxust?
Sokféle szülő van, ráadásul sokféleképpen viszonyulhatunk az eltérő nevelési elvekhez, arról nem is beszélve, hogy ahány gyerek, annyiféle jó megoldás lehet. És rossz is. Választhatunk meggyőződésből jó iskolát alsóban, vagy tanító nénit, aki szimpatikus és megbízunk benne. Választhatunk olyan idegen nyelvet, amiről azt gondoljuk, hogy nélkülözhetetlen később, vagy beírathatjuk olyan sportra, amit mi szeretünk, vagy esetleg szerettünk volna csinálni. Aztán amikor nem bírja az általunk preferált iskolában a gyerek a tempót, nem szereti a spanyol nyelvet és utálja a focit, először dühösek leszünk rá, aztán magunkra, végül pedig végtelenül csalódottak, hogy valamit megint elrontottunk.
Amikor elérkezünk a középiskolához, esetleg megkérdezzük majd, hogy mit szeretne tanulni, vagy hol, de igazából csak a rend kedvéért, mert mi tudjuk, hogy oda, ahová ő akar menni, csak a hülyék mennek, hiába megy majd a fél nyolcadik bé, ez nem választási szempont. És különben is, ha valamire vinni akarja, akkor csak is közgazdaságtant tanulhat, mert a közgazdász mindenhez ért és különben is, mi is azok akartunk lenni, csak lecsúsztunk a felvételinél három ponttal. Ezért, hogy a gyerek már biztosra menjen, mivel egy kicsit nehezebben megy neki a matek, a délutánjait a korrepetáláson és a fakultáción tölti. Hiába mondja, hogy ő igazából az irodalmat szereti és a történelem is sokkal jobban érdekli, mint bármi más, nem engedünk, s büszkék vagyunk a saját ellenállásunkra, s titkon már most kezet fogunk magunkkal, hogy majd meghálálja nekünk ez a gyerek, hogy tudtuk, mihez kezdjen az életével.
Aztán, amikor bekerül az egyetemre, csak dagad a mellünk a büszkeségtől, s még az sem szomorít el bennünket, hogy tele van UV-vel és hogy alapvetően lehangolt és utálja az egészet, de mi azt gondoljuk, hogy ez csak egy átmeneti állapot, csak lázad, mert a kölykök ilyenkor azt szoktak. S csak sok-sok év múlva döbbenünk rá, egy karácsonyeste arra, amikor némi bor hatására a keserűség kibuggyan a gyerekből, hogy mennyire boldogtalan, mert kényszer szakmában és kényszerpályán él, a mi álmainkat kergetve.
De előtte még van némi feszültségünk a kislánnyal, akivel az egyetemen ismerkedett meg, hiszen mi látjuk, hogy mennyire nem való a fiunkhoz, csak kihasználja és leszívja minden energiáját, pedig bármilyen nőt találhatna igazán magának az a gyerek, hiszen mi aztán csak tudjuk. Ezt meg is mondjuk neki, s legnagyobb kétségbeesésünkben még meg fenyegetjük, hogy nem fizetjük az albérletét, ha továbbra is azzal a nővel él együtt. A menyünkkel a kapcsolatunk akkor sem felhőtlen, amikor bejelentik, hogy a két gyerek mellé bevállalnak egy harmadikat, mi pedig hiába mondjuk nekik, hogy a mai világban egy gyereket is őrültség vállalni, hát hogyan fogják fölnevelni tisztességesen azt a szekérnyi kölköt? Aztán, amikor túl a negyvenen a válására készül a gyerek, érzünk ugyan némi elégtételt, hogy mi megmondtuk, de valahogy ez nem segít rajtunk, a fiunk meg nem hallgat ránk megint, mert egy gyereklánnyal áll össze, akivel nem akarunk semmilyen kommunikációt, s ötvenévesen, összesen öt gyerekkel, már csak karácsonykor küld üdvözlőlapot.
Elrontottuk az életét a saját döntéseinkkel, hogy olyan hivatást „adtunk” a kezébe, amit sosem akart? Vagy azzal rontottuk el, hogy soha nem fogadtuk el az ő döntéseit? A gyerek mellé kell állnunk, vagy elé, esetleg mögé? Beleszólhatunk az életébe, ha látjuk, hogy rossz úton halad, vagy bízzuk rá és szeressük? Hányféleképpen ronthatjuk el a gyerekeink életét? Döntsünk helyettük?
