Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Átlagos családi ház Budapest egyik külső kerületében, a bejárat mellett gyönyörű, kézzel festett kavicsok. Az itt élők sorsa azonban nagyban különbözik az átlagos családokétól: a Fény Háza Családok Átmeneti Otthonában (azaz anyaotthonban) többnyire bántalmazott nők élnek, gyermekeikkel.
A babahordozóban csecsemő pihenget, édesanyja a vacsorát készíti a konyhában: virsli és tükörtojás lesz a menü. Gyönyörű, fekete szemű fiúcska egyedül pacsál a homokozóban, egy fehér pólós kislány magasra száll a hintával. Nagykamasz fiú a telefontöltőjét keresi. Este hét órakor felpezsdül az anyaotthon élete: az édesanyák hazaérkeznek a munkából, a konyhát gyerekzsivaj és edények csörgése tölti be, a levegőben készülő ételek illata száll. A tévészobában néhány gyerek nézi a rajzfilmet, az anyukák a társalgóban beszélgetnek.
Mentőöv, kényszerhelyzetben
Hogyan és miért jut valaki arra az elhatározásra, hogy az lesz számára és gyermeke számára a legjobb megoldás, ha beköltözik egy anyaotthonba? Mint az intézmény vezetőjétől, Molnárné Fülöp Annától megtudhattuk: a legtöbben kényszerből választják ezt az utat. „Ezeknek az anyáknak nincsenek igazán lehetőségeik, sokszor nincs támogató közeg, rokonság, barátok körülöttük. Nagyon sok mindennel próbálkoztak már, mielőtt ide kerültek volna. Legtöbbször a gyermekvédelmi szakszolgálat munkatársai, a védőnők vagy a családsegítők hívják fel a figyelmüket az anyaotthonra.”
A nők legtöbbje bántalmazó kapcsolatból érkezik. Családon belüli erőszak, nagyon rossz szociális körülmények, szenvedélybetegségek (alkohol, szerhasználat vagy játékszenvedély) és sokszor mentális betegségek nehezítik életüket.
Saját lakásuk nincs, szociális bérlakáshoz nem jutnak, albérletre pedig nem futja.
Az anyaotthon, mint ahogy teljes neve is mutatja, csak átmeneti megoldás lehet, mentőöv egy nehéz helyzetben: a törvény úgy szabja meg, hogy egy évig lehet ott lakni. Ez indokolt esetben fél évvel hosszabbítható, hiszen ha valaki évekig bántalmazó kapcsolatban élt vagy gyerekkorától kezdve traumákat hordoz magában, az egy év szinte semmire sem elegendő. Az intézmény abban segít, hogy a nehéz helyzetbe került édesanyák a kezdeti lépéseket megtegyék: munkát találjanak, félretegyenek némi pénzt vagy az ott dolgozó mentálhigiénés szakemberek és családgondozók segítségét igénybe véve lelkileg is próbáljanak meg egyenesbe jönni.
Ahogyan az egyik munkatárs fogalmaz: „Egy sorsközösség tagjairól beszélünk, akik krízis miatt kerültek hozzánk. Mindent maguk mögött hagytak. Számukra a Fény Háza a megérkezés, a megnyugvás, az újjáépülés helye, ahol fizikailag, szellemileg és érzelmileg megállhatnak. Egymással és a közösséggel való kapcsolatteremtés révén felfedezhetik vagy újra megtapasztalhatják, kik is ők valójában. Mindannyiunkra hatással vannak, formálnak minket, és azt reméljük, hogy programjaink és tereink hatással vannak rájuk, formálják őket és ők is egymást. Erősek, bátrak és harcosak ezek az anyukák.”
Mindenben segítenek
A szakemberek minden felmerülő kérdés és probléma esetén segítik az ott élőket: van, akinek a lázmérés szükségességét és a lázmérő használatát kell megtanítani, másoknak az első lépés az iratok igénylése, hiszen előfordul, hogy nem vitték magukkal menekülés közben, vagy nem is kérték ki a gyerek iratait. De segítséget kapnak a munkakeresésben, hivatalos ügyek intézésében is, és sokan csak az intézmény falain belül ismerkednek meg a helyes idő- és pénzbeosztással, ami nem mindig könnyű: „Volt olyan, hogy amikor az anyuka megkapta az első fizetését, szinte eksztázisba esett, mert ennyi pénzt még soha nem látott egyben. El is költötte az utolsó fillérig, de azóta már megtanulta beosztani.” Ebben nagy segítséget jelent az előtakarékossági program, amit szintén igénybe vehetnek az intézményben.
Ne a régi minta ismétlődjön!
A munkatársak úgy tapasztalják, hogy az intézmény leginkább akkor tud segíteni, ha valakiben eleve erős a vágy, hogy változtasson az életén.
„Egy idő után a rendszer már nem tud úgy segíteni, motiválni, mint az első időkben. Szinte mindig telt ház van nálunk, ha valaki visszajönne, egyáltalán nem biztos, hogy lesz hely.”
Ha nem sikerül egy-másfél év alatt rendezni valahogyan egy édesanya életét, lehetőség van arra, hogy másik anyaotthonba költözzön. A bántalmazó kapcsolatok dinamikájához tartozik, hogy a bántalmazott egy idő után visszatérne korábbi partneréhez, vagy egy másik bántalmazó férfit választana, de a segítségnyújtás egyik célja éppen az, hogy ne a régi minta ismétlődjön.
Családi jogállása: rendezetlen
Az apákkal érthető módon sokan nem keresik a kapcsolatot, de ők időnként így is odatalálnak – nemrégiben például háromszor is visszatért egy drog hatása alatt álló férfi, aki végül csak a rendőrség hathatós fellépésére távozott. „Sokszor a gyerekek családi jogállása rendezetlen” – mondja Anna, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy az anya nem tudja vagy nem akarja elárulni, ki a gyerek apja. Az sem ritkaság, hogy az apa nem akarja vállalni a felelősséget, a tartásdíj-kötelezettséget, amely a gyerekkel jár, de ha fel is bukkan, legtöbbször nem a gyerek érdekli: sokkal inkább a kontrollt próbálja így visszaszerezni a bántalmazott nő fölött.
Apró segítségnek is örülnek
Az apák, ha szeretnének némi időt tölteni a gyerekekkel, külső helyszínen tehetik ezt csak meg, az anyaotthonba nem léphetnek be. „Sajnos nagyon sokszor az utcán vagy egy plázában lődörögnek ebben az időben, pedig nagyon fontos lenne, főleg a nagykamasz fiúknak, hogy egészséges férfimintát lássanak.” Az igazgatónő ezért is örül azoknak a – sajnos nagyon ritka – felajánlásoknak, amikor önkéntesek vállalják, hogy ezeket a nagyfiúkat elviszik valahová, minőségi időt együtt tölteni, például focizni. De bármilyen apró vállalást szívesen fogadnak:
„Nem kell nagy dolgokra gondolni, egy hónapban egyszer négy órának is nagyon örülnénk. Vagy annak, ha valaki mondjuk vállalná, hogy lenyírja a sövényt, vagy leül társasjátékozni a gyerekekkel.”
Gyerekek az anyaotthonban
Az anyaotthon elsősorban gyermekvédelmi intézmény, így nemcsak az édesanyáknak, hanem a gyerekeknek a sorsán is igyekeznek könnyíteni. Hetente kétszer fejlesztőpedagógus jár hozzájuk, és egy önkéntes vállalta a gyerekek korrepetálását is. Sűrűn szerveznek programokat: most éppen egy állatkerti látogatást, a nyári tábort és az anyukákkal közös, balatoni kirándulást tervezgetik. Az pedig mindig öröm – és természetesen felelősség is –, ha egy különlegesen tehetséges gyerekre találnak. Az ilyen pillanatok jelentik a sikert az ott dolgozók számára; no meg az, ha valaki sikeresen elvégez egy tanfolyamot, amely által a későbbiekben többé-kevésbé biztosítva lesz a megélhetése. És az is, amikor az egyik lakó köszönőlevele ott pihen az intézményvezető asztalán, egy operaházi látogatás után, ahová önerőből valószínűleg sohasem jutottak volna el.
Látogatásunk végén utunkat a kert felé vesszük, néhányan kint ülnek, beszélgetnek. „Én biztosan nem megyek másik anyaotthonba. Amint tudok, elmegyek innen” – szögezi le az egyik ott lakó édesanya, aki már dolgozik: irodaházakat takarít. Minden fillért félretesz, saját albérletet szeretne, ahová beköltözhet a három gyermekével. „Hazamenni nem akarok, ott nincs munka. Meg a gyerekek sem akarnak már otthon élni.” A múltról nem szívesen beszélnek: „Minek bolygatni a múltat? Azt inkább el kellene feledni” – vélekedik egy másik lakó. Beszélgetünk még a gyerekekről, arról, hogy nem könnyű itt élni, hiszen sok mindenben alkalmazkodni kell, a szabályokat pedig nem ők hozzák. Egyikük váratlanul nekem szegezi a kérdést: „Mondd meg nekem, miért vagyunk mi szegények? Nem iszunk, nem drogozunk, miért nem jut nekünk is egy ház?”
Nem tudok mit felelni. Az eső cseperegni kezd, így elindulunk. Ők folytatják a vacsora készítését, én kifelé menet megállok a bejáratnál lévő színes, kézzel festett kavicsok előtt. Mindegyik egy élet lenyomata. Nedvesen csillognak rajtuk az esőcseppek, mint a könnyek.
Ha tetszett a cikk, olvasd el ezt az írásunkat is.
