Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A büntetésnek alapvetően nevelő szándéka van. Azt szeretnénk, ha a gyerekeink általuk tanulnának meg mérlegelni és legközelebb felelősségteljes döntést hozni a viselkedésükkel kapcsolatban. Egy nem jól megválasztott büntetési mód azonban ennél jóval többet tanít a gyereknek. Valami olyat, ami valószínűleg nem állna szándékunkban.
A mai szülők között sokan vannak, akik egyre nagyobb dilemmának élik meg a gyerek büntetésének kérdését. A testi és verbális bántalmazásról és megaláztatásokról valahol tudjuk, hogy elítélendők, de mégis: nélkülük olykor tehetetlennek érezzük magukat. A szakirodalom ugyan már hosszú ideje igyekszik felhívni a figyelmünket arra, hogy milyen – nem kívánt – negatív következményekkel járnak a generációkon át berögzült büntetési szokások, az 1997. évi XXXI-es gyermekvédelmi törvény pedig a testi fenyítést egyértelműen veszélyeztetésnek is nevezi, alkalmazása ennek ellenére a mai napig sem kopott ki a gyakorlatból.
Ennek oka éppen az, hogy generációkon átívelő szokásokról beszélünk. Amikor egy szülő fegyelmezni akarja a gyerekét, szüksége van eszközökre ahhoz, hogy megfelelően szemléltetni tudja, mit lehet és mit nem, valamint hogy az emberi tettek mindig következménnyel járnak. Hiába tudjuk, hogy az annak idején velünk szemben alkalmazott „következmények”, mint a verés, a kiabálás, a szobafogság, a megszégyenítés nem hoznak kellő eredményt – ha nincs helyette más, ezekhez fogunk nyúlni. Nem akarunk bizonytalannak tűnni, elveszíteni a kontrollt, így kétségbeesésünkben az a legkézenfekvőbb nevelési eszköz, amit a gyerekkorunkból őrzünk.
Szerzőnkről
Tarkovács Cecilia szülő-gyerek coach, a kisgyermekkori fejlődés és nevelés elkötelezett szakértője. Több mint ötéves kisgyermeknevelői (bölcsődei) tapasztalata terelte a szülők célzottabb támogatásának irányába, majd saját praxisának megalapítására.
Szülőnek lenni állandó változást jelent, amivel nem mindig könnyű egyedül megbirkózni. Szülő-gyerek coachként célja támaszt nyújtani mindazoknak, akiknek küzdelmük, nehézségük vagy csak kérdésük adódik a gyereknevelés és a családi hétköznapok kérdéskörében.
A gyereknevelés tudományos fortélyait csak azok ismerik, akik vették és veszik a fáradságot, hogy mélységeiben utánajárjanak. A szülőség nincs alkalmassági vizsgához kötve. Bizonyos tények, csakúgy, mint a tévhitek szájról szájra, vagy az internetes hirdetések által kerülnek a szemünk elé, amelyek kevésbé eredményeznek magabiztosságot, mint inkább csak újabb kérdéseket. Egy szokás átírásához több kell, mint egy gondolatfoszlány. Meg kell értenünk, hogy mit okoznak a nem megfelelő büntetések, és meg kell ismernünk olyan új eszközöket, amelyek némi gyakorlás után valóban meghozzák a kívánt eredményt: a bensőséges kapcsolatot és a harmonikus együttműködést a gyerekünkkel.
Az érzelmi biztonság alapfeltétele az együttműködésnek
A büntetésnek alapvetően nevelő szándéka van. Azt szeretnénk, ha a gyerekeink általuk tanulnának meg mérlegelni és legközelebb felelősségteljes döntést hozni a viselkedésükkel kapcsolatban. Egy nem jól megválasztott büntetési mód azonban ennél jóval többet tanít a gyereknek. A megszégyenítő kiabálás, a fizikai bántalmazás (idetartozik a kézre csapás is!), a sarokba ültetés, de még az egyszerű ignorálás is megtöri a feltétel nélküli szeretet érzését, ugyanis az egyén elutasítását tükrözi. Általa a mindenkori biztonságot nyújtó személy érzelmileg elérhetetlenné válik, ami az alapvető szülő-gyerek közötti bizalmat kérdőjelezi meg.
Egy gyerek számára kevés ennél félelmetesebb dolog létezik. Az érzelmi biztonság a szülővel való együttműködés alapfeltétele, de a pozitív önértékelésé és az egészséges énkép kialakulásáé szintén. Minden büntetés, ami nemcsak a viselkedést minősíti, de magát a személyt is elutasítja (vagy legalábbis nem tisztázza a különbséget), azt az üzenetet küldi a gyereknek, hogy a szeretet feltételes, bármikor elveszíthető, és éppen ezért nincs értelme hinni vagy bízni benne. Az érzelmi biztonság hiánya másokkal és önmagával szembeni bizalomvesztéshez vezet: Úgysem vagyok elég jó, szerethető és értékes... kit is akarok átverni... minek is egyáltalán próbálkozni.
Ha minket is hasonlóképpen neveltek, akkor pontosan tudjuk, hogy amit a legjobban megtanultunk a büntetésekből, az az, hogy úgysem hallgatnak/értenek meg minket, és amíg ők az erősebbek, addig ez van. A mérlegelés és felelősségvállalás kevésbé kötődik ehhez a tapasztalathoz.
A gyereknek nemcsak a világot kell segíteni megérteni, de önmaga működését is
A büntetések egyik nagy problémája, hogy figyelmen kívül hagyják a viselkedést kiváltó érzelmeket. Nem gondolunk bele, hogy a gyerek tetteit milyen érzések váltották ki, abba pedig pláne nem, hogy ezzel többnyire ő maga sincs még tisztában. Az ember viselkedésszabályozó központja, amely a tettek mérlegeléséért is felel, nagyjából 25 éves korunkra fejlődik ki csupán teljesen. Ez azt jelenti, hogy eddig az életkorig meglehetősen gyakoriak és természetesek a zsigeri reakciók, amikor is egyszerűen nem tudjuk uralni az érzéseinket és azok kinyilatkoztatásának módját.
Sokunknak persze később is nehezére esik, aminek rendszerint az az oka, hogy gyerekkorban nem volt, aki segített volna megismerni és megérteni ezeknek a jelenségeknek az összefüggéseit. Amikor a gyerekeink érzéseit figyelmen kívül hagyjuk, és csak a viselkedésükre reagálunk, éppen a lényeget nem tanítjuk meg nekik: felismerni, hogy mi zajlik bennük, elfogadni annak valóságát, és olyan kifejezési módot találni, ami megbotránkoztatás nélkül engedi az őszinte önkifejezést. Hisszük vagy sem, ez a segítség fejleszti a legjobban azt az agyi területet, ami idővel képes lesz a megfelelő mérlegelésre, megfontoltságra, körültekintésre és felelősségvállalásra.
A gyerekek tetteinek lehet – sőt kell is, hogy legyen – következménye, ami segít megérteni a világ működését, de a nem kívánt viselkedést kiváltó érzéseiket ettől még nem szabad figyelmen kívül hagynunk! Meghallgatni őket, a segítségükre lenni aktuális lelkiállapotuk felismerésében és kifejezésében lehetővé teszi, hogy az érzelmi biztonság tudatában kelljen szembenézniük a büntetéssel, ami így máris egy sokkal tisztább tanulsággal szolgál a számukra.
Ehhez persze a következmény is valós összefüggésben kell, hogy legyen magával a tettel. Ha veszélyesen játszik egy játékkal, megvonhatjuk tőle, ha azonban nem eszik rendesen az asztalnál, ne a mesenézéstől tiltsuk el, mert abból nem tanul többet, mint hogy az van (jelenleg), amit a felnőttek akarnak. Lehetünk velük őszinték a saját érzéseinket tekintve is, sőt megpróbálhatjuk a saját viselkedésünk mögött megbújó érzéseket kifejezni. A verbális és fizikális megszégyenítésekkel nemcsak büntetjük, de bántjuk is a gyereket, ami fokozza a belső feszültségét, és így növeli az újabb szófogadatlanság esélyét is. Ezzel szemben az őszinteségünkkel, az együttérzésünkkel és a nyitott kommunikációnkkal valóban a jóra neveljük, hiszen segítünk megérteni a külső és a belső világ összefüggéseit. Mesélünk, ismeretet terjesztünk. Így nevelhetjük őket felelősségre, önbizalomra, egymás iránti tiszteletre, és valódi, szíves együttműködésre.
