Mi a különbség a jó és rossz fegyelmezés között? Nemcsak a hatékonyság, hanem, hogy milyen hangulatot teremtünk vele. Vajon érzi-e a gyerek, hogy mellette állunk akkor is, mikor rászólunk?
Szíjat hasítok a hátadból! – kiáltunk dühösen, amikor valakit, például egy komisz gyereket azzal fenyegetünk, hogy súlyos büntetést helyezünk kilátásba számára. De vajon honnét ered ez a közismert átkozódás?
Szülei kezdetben nem nézték jó szemmel, amikor a fiatal Arnold Schwarzenegger belekezdett a testépítésbe – azt gondolták ugyanis, fiuk „bűnös vonzódást” érez a kigyúrt férfiak iránt, ezért érdekli őt annyira „a téma”.
A nevelésben kevesebb jelentősége van annak, hogy mit mondunk illendőnek, mint hogy miként alkalmazzuk azt magunk a mindennapokban. A gyerekek, különösen a kicsik, nem a fegyelmezéseinkből fognak hatékonyan tanulni, hanem abból, ahogy mi viselkedünk hasonló helyzetekben. Például velük, amikor épp szófogadatlanok.
A gyerekkorban elszenvedett erőszak, legyen az fizikai, verbális vagy érzelmi bántalmazás, minden esetben nyomot hagy. És bár még mindig rengeteg szülő véli úgy, hogy egy-egy pofonra igenis szükség van ahhoz, hogy rendes ember legyen a gyerekből, szerencsére a politikai döntéshozók is egyre inkább kezdik belátni, hogy nem ez a jó irány.
Felnőttként helyesen kezelni a dackorszakot és a vele járó hisztis szituációkat bizony nem egyszerű, különösen, ha nem tudjuk, hogy pontosan mi is zajlik le a gyerekben, és azt hogyan lehetne a leghatékonyabban oldani. Konkrét fegyelmezési tippek előtt elsősorban azt kell megértenünk, hogy a legtöbb helyzetben nem megoldanunk kell a gyerek hisztijét, hanem csak megértenünk és elfogadnunk!
Egyre többször találkozunk a pozitív fegyelmezés kifejezésével, de mit is jelent ez pontosan? És valóban hatékony fegyelmezési módszer lenne?
A gyerek nevetése egy fegyelmezési helyzetben nem feltétlenül a mi szülői mivoltunk negatív minősítésének a jele. Szólhat kizárólag a gyerek aktuális lelkiállapotáról, amelyet a mi elutasító hozzáállásunk csak tovább fokoz. Csak akkor lehetünk a segítségükre, ha megtanuljuk nem magunkra venni, s a viselkedésük mögött valóban az ő bizonytalanságukat látni.
Ne mássz fel! Ne dobd le! Ne piszkáld! Ne bántsd! Kisgyerekes szülőként milliószor hagyják el a szánkat ezek a mondatok, és többnyire mindhiába. Az engedetlenségnek azonban megvan az oka, és ez nem csak a dackorszak.
Szülőként nehéz megtalálni az arany középutat, amely megengedi a szabad próbálkozásokat, s közben mégis védelmet nyújt a veszélyekkel szemben. A gyerekeinket fokozatosan ugyan, de meg kell tanítanunk arra, hogy észleljék a veszélyeket, és ne csak az irányításunk alatt működjenek. Ezt pedig kommunikációval, megfelelő következményekkel és állandó, játékos emlékeztetéssel már kisgyermekkorban is el lehet kezdeni.
Sokan hisszük, hogy a nyafogásnak csupán maga a figyelem elnyerése a célja, így ha meg szeretnénk szabadulni tőle, egyszerűen ignorálnunk kell. Valójában viszont rendszerint arról árulkodik, hogy a gyerekünk valamilyen erős érzelemmel viaskodik, amivel nem tud önállóan megbirkózni. Minél elutasítóbbak vagyunk a nyafogással, annál gyakrabban tör elő. Minél segítőkészebbek, annál gyorsabban kopik ki.
A káromkodás vonzó a gyerekeknek, mert új feszültségkifejező eszköz, ráadásul tiltott. Ha azonban játékot csinálunk belőle az otthoni biztonságos környezetben, akkor nyilvános helyen nem fognak késztetést érezni arra, hogy szégyent hozzanak a fejünkre.
