Sokan hisszük, hogy a nyafogásnak csupán maga a figyelem elnyerése a célja, így ha meg szeretnénk szabadulni tőle, egyszerűen ignorálnunk kell. Valójában viszont rendszerint arról árulkodik, hogy a gyerekünk valamilyen erős érzelemmel viaskodik, amivel nem tud önállóan megbirkózni. Minél elutasítóbbak vagyunk a nyafogással, annál gyakrabban tör elő. Minél segítőkészebbek, annál gyorsabban kopik ki.
Azt hiszem, minden szülő nevében kijelenthetem, hogy a gyerek nyafogása, nyavalygása és affektálása meglehetősen tébolyító tud lenni. Mintha az idegszálainkon próbálna meg hegedülni, s gyakorolna rajta szorgalmasan akár egész nap, hátha egyszer elpattan egy húr. Nehéz elhinni, hogy nem szándékosan kerget vele az őrületbe, különösen, amikor semmi más logikus okot nem találunk a viselkedésének magyarázatára.
Kisgyerekkorban azonban a gyerekek nyűglődése elsősorban nem szándékos, és kifejezetten nem ellenünk szól. Inkább segélykérő megnyilvánulásnak tekintendő, akárcsak a csecsemőknél a sírás. Sokan hisszük, hogy a nyafogásnak csupán a figyelem elnyerése a célja, így ha szeretnénk megszabadulni tőle, egyszerűen ignorálnunk kell. S bár egyes esetekben beválni látszik ez a fajta hozzáállás is, érdemes szem előtt tartani, hogy rendszerint jóval többről van szó egyszerű figyelemfelhívásnál: valamilyen erős érzelem fogja el a gyereket, amivel nem tud megbirkózni önállóan, és ezért a segítségünket kéri hozzá. Ha pedig ilyenkor mindig elutasítással találkozik, annak az lesz a vége, hogy se bennünk, se másokban nem mer majd megbízni, és az érzelmeit sem tanulja meg hatékonyan kezelni.
Szerzőnkről
Tarkovács Cecilia szülő-gyerek coach, a kisgyermekkori fejlődés és nevelés elkötelezett szakértője. Több mint ötéves kisgyermeknevelői (bölcsődei) tapasztalata terelte a szülők célzottabb támogatásának irányába, majd saját praxisának megalapítására.
Szülőnek lenni állandó változást jelent, amivel nem mindig könnyű egyedül megbirkózni. Szülő-gyerek coachként célja támaszt nyújtani mindazoknak, akiknek küzdelmük, nehézségük vagy csak kérdésük adódik a gyereknevelés és a családi hétköznapok kérdéskörében.
A nyafogás érettségről is tanúskodhat
Egy csecsemőnél a sírást természetesnek vesszük, mivel tudjuk, hogy bárminemű diszkomfortérzetét csakis így képes kommunikálni. Onnantól viszont, hogy a gyerek megtanul beszélni, szavakat használni, egyszerűbb mondatokat alkotni, magától értetődőnek tűnik, hogy a gondjait is meg tudja fogalmazni, mégpedig közérthetően és megfelelő stílusban, vagyis nyafogás nélkül.
De ha ezt gondoljuk, akkor nem vesszük figyelembe, hogy a viselkedést kisgyermekkorban az érzelmek irányítják, amelyek felismerése, megfogalmazása és tudatos szabályozása még igencsak akadályozott, pláne a példamutató segítségünk nélkül. Fáradtság, éhség, túlpörgés, érzelmi nélkülözés esetén egy csecsemő sír, egy kisgyerek pedig hisztissé válik, hátrafeszíti a testét, csapkod, a földhöz vágja magát, vagy pedig nyafogni kezd. Utóbbi tulajdonképpen már érettebb megoldásnak minősül, mint a hiszti. Arról tanúskodik, hogy a gyerek bizonyos mértékig már meg tudja fékezni impulzív érzelmeit és a vele járó irányíthatatlan fizikai megnyilvánulásokat is, habár továbbra sem tiszta számára, pontosan mi is történik vele.
Ebben pedig csakis mi lehetünk a segítségére azzal, hogy aktívan részt veszünk a nyafogást kiváltó érzések felismerésében és megfogalmazásában. Lehet, hogy túl sok inger érte, amit nem tud feldolgozni, vagy kiürült az érzelmi tankja, és összebújós nyugalomra vágyik, esetleg vegyes érzelmek fogták el az éhség és a kimerültség miatt. A nyafogás általában komoly üzenet, ami a szülői válaszkészségünket, valamint az érzelmi nyitottságunkat és odafordulásunkat teszi próbára. Ha segítünk kimondani, elfogadni, és esetleg megfelelő tevékenységekben kifejezésre juttatni az érzéseit, akkor a gyerekünk belső feszültsége oldódik, a nyafogás előfordulásának gyakorisága pedig automatikusan csökkenni fog. Az érzelmeit tehát nem elnyomni kell megtanítani, hanem felismerni, és elfogadható módon kifejezésre juttatni.
Van, amikor rossz szokássá válik
A szülői figyelem felkeltésének sikeressége a gyerekek számára rendkívül fontos, hiszen kiszolgáltatottak, az életben maradásuk múlik rajta. Ha tehát nem képesek pozitív viselkedéssel kiérdemelni az elismerésünket – mert nem észleljük, vagy természetesnek vesszük –, akkor megelégszenek a rosszalló odafordulásunkkal is. Nekik a semminél még ez is jobb. Így pedig könnyen kerülhetünk egy ördögi körbe, akár a nyafogást illetően is. A gyerekek pikk-pakk ráéreznek, hogy mivel tudnak érzelmileg instabillá, ingerültté és bizonytalanná tenni, saját határaik feltérképezéséhez pedig szükségesnek érzik, hogy itt tapogatózzanak. Így szereznek tapasztalatot a viselkedésük hatékonyságáról, de a szülők magatartásának, reakcióinak működéséről is.
A rossz szokások megváltoztatásán elsősorban úgy kezdhetünk el dolgozni, hogy önmagunkat ellenőrizzük. A saját zsigeri reakciónk is sok mindenről árulkodhat. Hogy milyen jelentést tulajdonítunk a nyafogásnak, az befolyásolja, hogyan reagálunk rá. Ha megjátszásnak vesszük, felháborodunk rajta, ha viszont valódi segélykérésnek, valószínűleg türelmesen segítő kezet nyújtunk. A saját hozzáállásunk módosításával automatikusan változást eredményezünk a gyerek viselkedésében, hiszen kizökkentjük a megszokott kerékvágásból. Ha pedig kellő érzelmi odafordulást tapasztalnak, nekik sem lesz késztetésük arra, hogy folyton ellenszenvet váltsanak ki belőlünk.
Nem csak rossz szokás, egyfajta játék is lehet
A nyafogás elsősorban arra enged következtetni, hogy bizonyos érzelmek elragadták a gyereket, amikkel nem tud mit kezdeni. Ilyenkor elfogadó és elismerő segítségnyújtásra vágyik tőlünk. Van azonban, amikor azt érezzük, hogy kevésbé érzelmek áradata bújik meg a viselkedés mögött, mint inkább egy tudatosabb vágy a beszédstílus alkalmazására. Ennek is lehet létjogosultsága, hiszen a gyerekek mindent szeretnek gyakorolni, amit másnál már megfigyeltek, különösen, ha az tiltólistás. Ez is a függetlenedés élményét nyújtja, ezért sem lesz hatékony fegyelmezés a tiltás. A játékos gyakorlással szemben csakis a játékos odafordulás működik.
Ha nem szeretnénk, hogy a gyerekünk nyafogással töltse minden szabadidejét, agygörcsöt okozva ezzel nekünk, tegyük lehetővé, hogy bizonyos körülmények között kiélhesse ezt a vágyát. Tarthatunk olykor Nyafogóperceket, amikor egy fix időintervallumban (pl. 5 perc) mindketten túlzásba visszük az affektálást. Vagy a gyerekünk nyafogó hangját hallva úgy tehetünk, mintha az egyik plüsst vádolnánk az idegtépő hangokért, akit aztán jól meg is dorgálunk érte. Ezek a megoldások lehetővé teszik a gyereknek, hogy megélje az érzéseit, s közben mégse kelljen közvetlenül szembesülnie a megtorlással, ami csak erősítené a belső frusztrációját, s így a nem kívánt viselkedés előfordulásának gyakoriságát is. Ezek a játékok nevetésre késztetik a gyereket, oldják a feszültségét és a késztetést, hogy állandóan nyafogjon. Az érzelmeket ne elfojtani akarjuk megtanítani, hanem hatékonyan kifejezni. Felismerni, megfogalmazni és megfelelően oldani. A nyafogás is ezt kéri!
