Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Akár fiúról, akár lányról van szó, legyen konfliktuskerülő vagy épp vezéregyéniség, bármelyik gyerekkel előfordulhat, hogy fizikai bántalmazást szenved el társaitól. Szülőként igen nehéz helyzetbe kerülünk: visszaüssön, vagy ne üssön vissza?
Egy amerikai iskolában egy lány folyamatosan bántalmazta az egyik iskolatársát. A fiú szótlanul tűrte a szóbeli és fizikai zaklatást, a folyamatos ütögetést. Megpróbált kitérni előlük, de nem tudott. Egy napon azonban elege lett és visszaütött. A tanárok csak akkor léptek közbe, amikor már eldurvult a harc, amíg csak a fiút zaklatták, nem tettek semmit. A fiút végül felfüggesztéssel büntették, amivel kiváltották a szülők felháborodását, mondván a gyerek csak védekezett. Az eset jól mutatja, mennyire nehéz jól kezelni az iskolai verekedéseket, kideríteni, ki ütött először, azt megvédeni, aki tényleg oltalomra szorul, nemre és korra való tekintet nélkül.
Az iskola nem feltétlenül a béke szigete
Az iskoláról alkotott elképzeléseink nem mindig valósak. Olyan környezetre vágyunk, amelyben a gyerekünk biztonságban érzi magát, ahol tanul, játszik, sportol, majd épen és egészségesen hazatér. Nem számolunk a verbális és fizikai erőszakkal, amellyel pedig – ha máshogy nem, szemtanúként – mindegyik gyerek találkozik. Még akkor is, ha soha nem provokál senkit, és esze ágában sincs verekedésbe keveredni. Voltak, vannak és lesznek olyan gyerekek, akik agresszíven viselkednek a társaikkal, s akár éveken át bántalmaznak másokat. Mit tehetünk, ha a gyerekünk azzal jön haza, hogy megverték vagy rászálltak? Hogyan segítsük elkerülni a konfliktusokat, ha nem lehetünk ott az iskolában?
Ne a tanáron töltsük ki a dühünket
Első körben érdemes megnyugodnunk. Teljesen természetes, hogy szülőként felzaklat valakit, hogy miközben ő erőszakmentesen kommunikál a gyerekével és a széltől is óvja, ő mégis megtapasztalja a verés negatívumait. Csorbulnak a jogai, hiszen három jogszabály is kimondja, hogy a fizikai erőszak nem lehet jelen egy iskolás életében. Első körben rengeteg indulat szabadulhat el, aminek irányt kell találnunk. Ez általában a verekedő gyerek, a szülei és a tanárok felé irányul. Hát nem azért van ott a pedagógus, hogy megvédje a gyerekemet?! Az agresszióra hasonlóan reagálni azonban ebben az esetben sem érdemes. Higgadt, összeszedett beszélgetésre van szükség az osztályfőnökkel, esetleg szemtanúkkal, hogy kideríthessük, pontosan mi folyik a tanárok háta mögött. Ez általában eredményre szokott vezetni. Ha mégsem, akkor – mindenképpen legalább egy tanár vagy maga az iskolaigazgató jelenlétében – ismét nyugodt és célzott beszélgetésre kell hogy sor kerüljön a két gyerek szülei között. No de mi történik, ha ez sem vezet eredményre?
Nehéz kérdések
Mit tehetünk abban az esetben, amikor a tanárok széttárják a kezüket, mondván nem lehet eldönteni, melyik fél a bűnös? Kihez forduljunk, ha a másik gyerek szülei ragaszkodnak hozzá, hogy az ő csemetéjük nem verekszik soha, sőt azt állítják, hogy a miénk kezdte az egészet? Írassuk be karatéra a gyereket, biztassuk arra, hogy üssön vissza, akár fiú, akár lány a bántalmazó? Hol húzódik a jogos önvédelem határa? Mit tehetünk, ha békés, visszahúzódó gyerekünk fél a fizikai harctól, vagy épp ellenkezőleg: elveszíti a fejét? Mire biztassuk? Szülőként ki kell-e állnunk érte minden alkalommal, vagy akkor teszünk jót, ha megtanítjuk különböző megküzdési stratégiákra?
Tényleg jót tesz, ha visszaüt?
A megütnek, üsd vissza szabállyal kapcsolatban több probléma is felmerül. Először is: lehet, hogy a gyerek egyáltalán nem akar vagy nem tud verekedni. Senkivel. Azzal sem, aki őt bántja. Ellenfele ráadásul lehet sokkal erősebb, ami aztán komolyabb verekedéshez vagy további megfélemlítésekhez vezethet. Ehelyett a feszültséggel teli helyzet és a bántalmazó elkerülése, egy tanár értesítése még mindig jobb megoldás. Hasznos tanács lehet még az is, hogy a kiszemelt áldozat ne maradjon egyedül, mindig legyen vele legalább egy barát, bár sajnos az is tény, hogy sok kiközösített, zaklatott gyerek épphogy a magánnyal küzd. A zaklató levegőnek nézése, a pókerarc, a közöny is kiváló erőszakmentes fegyver lehet, ám nehéz ennek folyamatát, a higgadtságot megtanítani egy alsós gyereknek vagy egy feldúlt kamasznak. Érdemes hát a szülői beszélgetések mellett olyan, ebben a témában létrehozott kezdeményezésekhez csatlakozni, mint a NEMECSEK program, vagy pszichológushoz fordulni tanácsért.
Szakértő segít észrevenni a jeleket
Vidomusz Réka pszichológus, a Vadaskert Alapítvány munkatársa osztotta meg tapasztalatait a témában:
„Mint oly sok nehézség esetén, így az iskolai verekedés, bántalmazás kapcsán is fontos, hogy meg tudjuk beszélni a gyerekünkkel, hogy ne titkolja el, ha bántják, szóljon nekünk, szülőknek, vagy az iskolában egy számára megbízható felnőttnek, ha bajban van (ez lehet az iskolapszichológus, osztályfőnök, gyermekvédelmi felelős vagy a kedvenc tanára is). Ez az első lépés. Ha mégsem mondja el, de azt látjuk, hogy nem szívesen megy be az iskolába, gyakran fájlalja a fejét, hasát, vagy könnyen lebetegszik, esetleg sokat van egyedül, felmerülhet a gyanú, hogy bántják. Kérdezzük erről, biztassuk, hogy ossza meg, ha valami rossz dolog éri az iskolában.
Fontos tisztában lennünk ilyen helyzetben azzal is, hogy ha verekedés fordul elő a gyerekek között, annak rendezése nem az adott gyerekek önálló feladata, és kizárólag a szülő sem fogja tudni megoldani a problémát, viszont sokat tehet a helyzet továbbgördítésében. Alapvetően az iskola felelőssége, hogy az ott tanuló diákok testi épsége ne sérüljön. Így mindenképpen igyekezzünk együttműködni az iskolával. Sok intézményben van iskolapszichológus vagy gyermekvédelmi felelős, szociális segítő, akik célzottabban tudnak segíteni ebben. Ha jeleztük a tanároknak a problémát, de nem változik a helyzet, vagy nem kapunk segítséget, akkor is a higgadt megoldáskeresés lebegjen a szemünk előtt, akár egy mediátor bevonásával, aki segíthet a tanárok, az iskolavezetés és a szülők közötti kommunikációban.
Kiemelendő, hogy ha ilyen előfordul egy iskolai közegben, az mindig szól az adott környezetről is, az ott jelen lévő mintákról, a bántalmazó és a bántalmazott között zajló verekedés/konfliktus megfigyelőiről, azokról a gyerekekről, akik csendben tűrik, vagy félnek, vagy nevetnek a látottakon. Ha a gyerekek azt tapasztalják, hogy az ilyen helyzetekkel nem kezdenek semmit a tanáraik, a felnőtt környezetük, úgy magukra maradnak, csalódottságuk és frusztrációjuk pedig csak mélyíti a problémát. Az együttműködés az elsődleges feladat a felnőttek számára, s ha ez nem sikerül, az iskolaváltás is reális opció lehet.”
