Társas lények vagyunk. Az egymás iránti figyelem, előzékenység, megértés és segítőkészség fontos ahhoz, hogy kiérdemeljük a társadalom elismerését és befogadását. Mi több, valójában ezek az értékek a lelkünket is gazdagítják. De mit lehet tenni egy kisgyerekkel, aki még csak magával törődik? Aki nem osztozkodik, nem várja ki a sorát, nem gondol bele mások helyzetébe, és nem is mutat különösebb érdeklődést ezek iránt?
Szülőként nagy rajtunk a felelősség és a nyomás, hogy minél hamarabb társas lényt faragjunk a gyerekünkből. Amikor önző, máris érezzük magunkon az elítélő tekinteteket, és felmerül bennünk a kétely, hogy jól neveltük-e. Talán nem fektettünk elég hangsúlyt az empátiára? Nem voltunk elég nyilvánvalóak, szigorúak? Pedig mi igazán jó példát mutatunk. A gyerekek valódi kis egoisták kezdetben, és időre van szükségük elsajátítani a társas készségeket. Talán több időre, mint gondolnánk. A szülői hozzáállásunk azonban itt is számít.
A babák úgy jönnek a világra, hogy az ösztöneik vezérlik őket. Kezdetben nem különböztetik meg magukat a külvilágtól. Születésük előtt egyek az édesanyjukkal, utána pedig – más főemlősökkel ellentétben – még egy jó darabig teljesen a felnőttekre vannak utalva. Fokozatosan fedezik fel, hogy az előttük kalimpáló végtagok valójában hozzájuk tartoznak, és van hatalmuk fölöttük. Napról napra válik számukra világossá, hogy egy kis gyakorlással nemcsak a saját mozgásukra, de egész környezetükre befolyással lehetnek. Az idő múlásával a velünk való függő viszonyuk folyamatosan lazulni kezd, az önállóságuk, önerejük és önértékelésük pedig erősödik. Kialakul az énképük, és ez kerül reflektorfénybe. Hatalmat szereznek önmaguk felett, ami örömet okoz nekik, és motiválja őket a további fejlődésre és tanulásra. Nem is csoda, hogy nem képesek nézőpontot váltani, hiszen éppen elég megterhelő önmaguk megismerése. A jó hír viszont, hogy mások megértése ugyanúgy önmagunk megértésével kezdődik.
A gyerekeket kezdetben (az első 4-6 évben) az érzelmeik irányítják, ez azonban nem jelenti azt, hogy érzelmileg érettek lennének. Bár nálunk jóval érzékenyebbek az őket körülvevő érzelmi hullámokra (ezért is lehetetlen előttük színlelni), azok értelmezésére és irányítására még nem képesek kellőképpen. Ehhez ugyanis a racionális agyuk fejlődésére van szükség. Nem véletlen, hogy annyi a hiszti, a dühkitörés és a pillanatnyi lelki összeomlás kisgyerekkorban. Ezekben a helyzetekben sokszor a gyerekeink sem tudják, hogy mi zajlik le bennük: nem tudják még felismerni, megnevezni és kezelni az erős érzelmeiket. Kitöréseik néha önmaguk számára is ijesztőek és irányíthatatlanok. Hogyan is érthetnék akkor, hogy mit éreznek mások?
A társadalmi elvárás persze az, hogy mihamarabb jussunk el erre a pontra. Mind szeretnénk elkerülni a játszótereken kialakuló konfliktusokat, az elítélő szülőtársi pillantásokat és a rosszalló bölcsődei, óvodai visszajelzéseket. A gyerekek azonban nagyjából iskoláskorukra jutnak el arra az értelmi szintre, hogy képesek legyenek nézőpontváltásra – ami szülőként egy örökkévalóságnak tűnhet. Aggodalomra ugyanakkor nincsen okunk, hiszen van más mód a társadalmi képességek támogatására. Ez pedig a gyerekünk saját érzelmeinek az értelmezése. Kevesen gondoljuk, hogy mások megértése önmagunk megértésén keresztül gyakorolható, pedig a gyerekeink esetében ez pont így van. A szülői tükrözés, elfogadás és kommunikáció segít a gyereknek értelmezni a belső (érzelmi) történéseket, és képes ötletet adni azok megfelelő kezelésére, kifejezésére. Tulajdonképpen mi vagyunk velük empatikusak, és ez alapozza meg az ő együttérző képességüket is. Mert csak akkor lesznek képesek felfigyelni mások érzéseire, ha a sajátjaikat már nagyjából értik.
Látlak!
Gyerekünk társas készségeit igyekszünk már a kezdetektől támogatni. Próbáljuk számukra narrálni mások érzéseit („látod, ez fáj neki”, „nézd, biztos szomorú”), vagy egy elméleti csavarral kérdőre vonni: Te mit szólnál, ha ez veled történne? Mindhiába, a gyerekeinknek ez nem segít. Biztos mind öntöttük már ki olyannak a lelkünket, aki egyből a másik oldal helyzetét próbálta megérteni, mindezt a mi érdekünkben, hogy ne lássuk olyan borúsnak a helyzetet. Segített, vagy csak még jobban felhúzott? Amikor elönt minket egy érzés, nem érdekel más, mint hogy valaki megértsen minket. Még mi, felnőttek is csak akkor vagyunk hajlandók megpróbálni nézőpontot váltani, ha már a saját érzéseink megértésre találtak. Ez pedig a gyerekeinknél sincs másképp.
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
Kezdetben a mi visszaigazolásunk segíti őket abban, hogy elfogadják saját érzéseiket. Az Avatar című filmben használt üdvözlés igen találó: Látlak téged! A gyerekeknek szükségük van arra, hogy meglássuk őket, ezzel lehetőséget adva számukra, hogy ők is megláthassák saját magukat. Elismerni, hogy dühösek, mérgesek, csalódottak, éhesek, türelmetlenek. Beismerni a gyerekeinknek, hogy ezekkel az érzésekkel valóban nehéz megküzdeni, esélyt ad a számukra, hogy tudatosan elfogadják és vállalni tudják az ezzel járó kihívásokat.
A mese ereje
A gyerekek saját érzelmeinek tükrözése mellett a másik leghatékonyabb eszköz az empátia fejlesztésére a mese. A gyerekek számára a mesevilág az első olyan színtér, ahol képesek azonosulni másokkal. A mese segít nekik megélni olyan helyzeteket, amiken már ők is átmentek, vagy amikkel éppen hadilábon állnak. A varázslatos történetek által belső vágyaik is képesek kielégülésre találni. Az empátiájuk tehát a meséken keresztül is fejlődik. Azzal a karakterrel azonosulnak, akiben látnak valami hasonlóságot saját magukkal. A mesék segítenek megérteni a gyerek saját érzelmeit és belső konfliktusait, ugyanakkor általában komplexebbek és átvittebbek a mi megközelítésünknél, és ennek megvannak az előnyei. A mese azért is különleges, mert a karakterrel való azonosulás által a gyereknek nemcsak önmaga megértésére ad lehetőséget, de egy külső személlyel való együttérzésre is. Varázslatosan és játékosan tanít. Pont, ahogy egy gyereknek szüksége van rá.
Így segítsd
- Fogadd el, hogy egocentrikus! A gyerekek első hat évében az „én” hangsúlyos, és ez így normális. Időre, megértésre és gyakorlásra van szükségük az együttérzés elsajátításához.
- Segíts megérteni a saját érzéseit! Segíts kitalálni, hogy mit és miért érez, hogy oldódhasson a feszültsége! A te visszajelzéseidből tanulja meg őket megfogalmazni és idővel megfelelően ki is fejezni.
- Vedd át a hanghordozását! Amikor idegesek vagyunk, nehéz elhinni, hogy egy nyugodt hang megért minket. Az átvett hanghordozás ezt segíti elő. Persze csak ha nem játsszuk túl.
- Mellőzd a „de”-t! A megértelek, de... jellegű mondatok az elismerés után egyből el is utasítanak, ezért igyekezzünk elkerülni őket. Helyette csak ismerjük el: „Látom, nagyon csalódott vagy, hogy nem kaphattad meg Tóni játékát. Biztosan jó lenne, most azzal játszani, ha nem lenne foglalt!”
- Mesélj sokat! A gyerekek azonosulni tudnak a karakterekkel. Ez az együttérzés elsődleges színtere, ezért sokat segíthet a későbbiekben. Beszélgessetek a karakterek érzéseiről! Hidd el, a hatás nem fog elmaradni!
