Tanárok mesélnek arról, hogy milyen volt az ő idejükben diáknak lenni, és hogy szerintük mi minden változott azóta az iskolákban.
„A legszembeötlőbb változás, hogy az életben való boldoguláshoz ma már egészen másfajta tudásra és kompetenciákra van szükség, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Az, hogy a technológiai vívmányok beszivárogtak az iskolákba is, egyrészt sok mindent leegyszerűsített a tanárok és a tanulók életében, ugyanakkor szerintem személytelenebbé, kevésbé bensőségessé teszi a sok kütyü az iskolai atmoszférát. Gondolj bele, nincsenek már az órákon kézről kézre járó papírgalacsinok szupertitkos üzenetekkel, helyettük ott van a cset és társai. Neked nem hiányzik a ’90-es évek?” – nosztalgiázott nemrég egy volt iskolatársam.
„Régen a pedagógus tekintélyszemély volt, akire a diákok felnéztek, akit tiszteltek, és akinek a haragját senki nem merte kivívni. A tanárok és diákok közötti viszony mára annyira fellazult, hogy sok esetben már-már baráti kapcsolatról beszélhetünk. Ennek persze vannak pozitív hozadékai is és hátulütői is, az viszont egyértelműen biztató tendencia, hogy egyre kevesebb társadalmi probléma számít tabunak, így sok fontos témát szabadon megvitathatnak az osztályközösségek. És bár rendszerszinten bőven van még hova fejlődni, szerintem a fiatalok önkifejezési vágyát is rugalmasabban kezelik a pedagógusok: az én közvetlen környezetemben legalábbis az elnyomás helyett az elfogadás a jellemző, én pedig kimondottan bátorítom a diákjaimat arra, hogy merjék felvállalni önmagukat – legyen szó öltözködésről vagy szexuális orientációról” – véli egy középkorú tanár ismerősöm. Csak két személyes meglátás, amelyek arra a szándékosan általános kérdésre érkeztek válaszul, hogy: Milyen volt az iskolapadot koptatni a te idődben?
„A mi időnkben még nem voltak fegyelmezési problémák.”
„Emlékszem a kétszemélyes sárga padokra és a nagyobb almazöldekre is, azokban hárman-négyen is elfértünk. A kezdeti olajos, fűrészporos padló és a füstölgő vaskályha után a központi fűtés óriási fejlődésnek számított, ahogy az írásvetítő is a szálló krétapor és a mágnestábláról állandóan lepotyogó applikációk után. Emlékszem a fegyelmezett jelentkezésekre, a sok leckére és az órai számonkérések izgalmára. Amikor tanár lettem, egyre kevesebb idő maradt a szóbeli feleltetésekre, mert egyre több lett az előírt követelmény. Sokszor éjszakába nyúlóan javítottam a kis és nagy dolgozatokat, miközben főztem a másnapi ebédünket. Párszor oda is égettem, annyira lekötött a fogalmazások olvasása” – meséli L. Eszter nyugdíjas pedagógus, aki 39 éven át tanított Bács-Kiskun megyei általános és középiskolákban.
„Kezdő tanárként kis faluban összevont osztályt kaptam. A legérdekesebb az volt, amikor néma órán kellett kezdőknek az idegen nyelvvel foglalkozni. Nem zavarta őket, hogy a másik osztállyal éppen hangosan beszéljük meg a tananyagot. Akkoriban még nem nagyon kellett fegyelmezni a gyerekeket, mindent megbeszélhettem a kötelező családlátogatáson a szülőkkel. Aztán évről évre rosszabb lett a tanuláshoz való hozzáállás: eleinte csak a nyolcadikosok rakoncátlankodtak a második félévben, amikor már nem volt tétje a jegyeknek. Később már a középiskolások is hanyagolták a leckét, gyakran próbáltak súgni, puskázni” – fűzi hozzá.
„Akkoriban az iskolák kiszámítható, szigorúan szabályozott keretek között működtek.”
„Augusztusban elmentünk a papír-írószer boltba megvenni az egységcsomagot az aktuális évfolyamra: a piros tornanadrágot a fehér trikóval, amit minden tanulónak viselni kellett, és persze az elmaradhatatlan egyen-iskolaköpenyt. Aztán az évnyitón fegyelmezetten felsorakoztunk a kisdobos- vagy úttörő-egyenruhában. Az első tanítási napon már vártak az „ügyeletes” diáktársak, a második szünetben mindannyian megkaptuk az egységes kiflit és iskolatejet vagy kakaót tízóraira, a tanítás végén pedig leültünk közösen megebédelni. Mindenki együtt és ugyanazt. Nem volt vegán, vegetáriánus, laktóz- vagy gluténérzékeny” – emlékszik vissza Sándor (48), Biatorbágyon élő testnevelő tanár és futballedző.
„Mivel ennyire szabályozott volt a környezetünk, kevésbé tudtunk kitűnni a külsőségekkel, ami egyfelől korlátozottságot jelentett, ugyanakkor nem szorongott senki sem azért, mert neki kevesebb volt. A tanítóink, tanáraink ebben a környezetben leginkább azzal tudtak kitűnni, hogy mennyit adnak át nekünk a tudásukból és értékrendjükből. Valószínű, hogy kevesebbet tanítottak nekünk, de alaposabban és türelmesebben. Mindenkire jutott elég idő, és még differenciálni is tudtak. Ők a hivatásukban igyekeztek kibontakozni, mi pedig a tanulásban vagy éppen a sportban. Nem emlékszem például elmaradt testnevelésórára. A pedagógusok tekintélye is megkérdőjelezhetetlen volt, főként a felkészültségük és az attitűdjük miatt, de a szülők értékrendje is nagy szerepet játszott ebben. Számomra a relatív biztonság időszaka volt ez” – összegezte a pedagógus.
„Nekünk még volt időnk játszani, gyereknek lenni.”
„Régen nem voltak frusztráltak a gyerekek, hiszen nem létezett az a fajta teljesítménykényszer és állandó túlterheltség, mint manapság. Volt időnk elsajátítani a tananyagot, nem hajtottak bennünket irreális mértékben. Persze kaptunk házi feladatot, de inkább csak gyakorlás jelleggel, nem a szülőknek kellett megtanítani a gyerekeket arra, amire az órán nem jutott idő. Általános iskola alsó tagozatán 4, legfeljebb 5 óránk volt egy tanítási napon, nem pedig 6 vagy 7. Akkor is jártunk különórákra vagy sportolni, mégis belefért a napunkba minden. Látom a saját unokáimon, hogy nincs gyerekkoruk, mert egyszerűen nincs idejük a játékra” – mondja Gy. Éva napközis pedagógus, aki szerint túl sok a felesleges, haszontalan tananyag. „De a legnagyobb gond az, hogy a mai oktatási rendszernek nem az a célja, hogy az életben jól boldoguló, önállóan gondolkodó polgárokat neveljen, hanem az, hogy a fiatalok megkérdőjelezés nélkül elfogadjanak mindent, amit le akarnak nyomni a torkukon, magyarul az elbutítás.”
