“Kar a karé, láb a lábé, láb a karé, kar a lábé!” - hangzik el a csoportvezetők mókás instrukciója, mi pedig körbe-körbe járkálva hol a lábunkat, hol a karunkat próbáljuk összeilleszteni az első szembe jövő társunk valamelyik végtagjával. Aztán kő-papír-olló csaták sorozatos megvívásával tojásból csibék, majd sasok leszünk, végül supermanekké változunk. Ilyen bemelegítő játékokkal indulnak a Mosoly Alapítvány terápiás foglalkozásai, amelyek a súlyos, krónikus betegséggel küzdő vagy traumatizált gyerekek gyógyulását segítik.
A falakat színes festmények borítják, az asztalon zsírkréták, filctollak, ecsetek sorakoznak, a sarokban pedig egy halom tarka-barka ruhadarab várja, hogy a gyerekeket krokodillá, felhővé vagy szuperhőssé varázsolja. Az ő saját kis fantáziavilágukban, ahol bármilyen szerepet eljátszhatnak, hiszen a forgatókönyvet is ők maguk írják. Az alapítvány stratégiai partnerének, a MURMO vidám hangulatú központjában vagyunk, ahol Majoros Andrea gyermek- és serdülő klinikai szakpszichológus és Noszkó Niki pszichológus mesél a kíváncsi újságíróknak a gyermekpszichodráma módszeréről és a húsz éve működő alapítvány munkájáról. Nyitottságuk, mesélő kedvük és gesztusaik árulkodnak az önzetlen segítőkészségről és elhivatottságról, amivel a munkájukat végzik.
Nem sokkal később már egy általunk kreált történetben találjuk magunkat. A helyszín a mexikói tengerpart, ahol egy gazdag kézműves tequilakészítőre rászáll egy Greenpeace-aktivista, miután kitudódik, hogy a szeszfőzésből származó toxikus anyagok a tengerbe kerültek. Ekkor született meg az az egysejtű, aki a cápát és a haciendáról tyúkokat lopkodó farkast is vegánná változtatja. Máris veszélybe került a környék egyetlen kaktusza, ám az életunt sün akcióba lép és hősiesen védelmezi szerelmét. Felbukkan egy buddhista szerzetes is, aki téríteni próbálja a helyieket, de hiába, az elhivatott Greenpeace-aktivistát végül csak felfalja a mutáns cápa.
Három tapssal szállunk ki a játékból és visszatérünk a valóságba, majd megbeszéljük, ki hogyan érezte magát a szerepében és mit csinált volna másként. A szereplőket és az alapsztorit a rajzaink ihlették, a cselekmény és a végkifejlet pedig az improvizálás eredménye. Utólag úgy ítélem meg, hogy eléggé passzív voltam a történetben, buddhista énem túl sokat meditált ahelyett, hogy cselekedett volna - de ettől függetlenül élveztem a játék minden percét.
A terapeuták célja egyébként nem az, hogy értelmezzék a gyerekek játékát, hiszen a szimbólumok nyelve a csoportban mindenki számára érthető. Ha visszajelzéseket adnak, azt a szerepből teszik, ugyanis ők is beépülnek a mesébe, a gyerekekkel együtt játszva irányítják a folyamatokat, miközben figyelnek a csoport egészére és aktívan reagálnak a játékban történtekre.
“Egyetlen játékból semmilyen messzemenő következtetést nem vonunk le, arra viszont figyelünk, hogy milyen szerepet vállalnak a gyerekek, hogy mennyire felszabadultak, mennyire tudnak benne lenni a játékban, és hogy verbálisan vagy a mozgásukkal hogyan fejezik ki magukat. Vannak, akiket menet közben kicsit meg kell támogatni, terelgetni, míg mások teljesen önállóan működnek a szerepükben” - magyarázza egyik csoportvezetőnk, Noszkó Niki, aki a Szent László Kórház Hematológiai és Őssejt Transzplantációs osztályán tart egyéni mese- és művészetterápiás foglalkozásokat, és emellett két hosszú távú csoportot is visz munkatársaival együtt. Az egyik kiscsoportban onkológiai betegségből gyógyuló, míg a másikban pszichoszomatikus zavarokkal küzdő gyerekek vesznek részt.
“Az onkológiai csoportokban sokkal szorongóbbak, csendesebbek, visszafogottabbak a gyerekek, több idő kell, míg feloldódnak, ami érthető is, hiszen a gyógykezelés miatt sokáig elszigetelten élnek. Őket különösen fel tudja tölteni egy-egy alkalom, már az is nagy élmény számukra, hogy összemaszatolhatják magukat. Hozzájuk képest a pszichoszomatikus csoport egy forgószél, ők általában az iskolai vagy a családi konfliktusokat hozzák magukkal, de magatartásproblémákkal vagy evészavarral küzdő, valamint epilepsziás, tikkelő és egyéb neurológiai természetű problémákkal küzdő gyerekek is vannak a csoportokban, akik sokszor a perifériára szorulnak a kortárs közösségben, ezért énerősítésre van szükségük” - fűzi hozzá Majoros Andrea, aki már tíz éve tart terápiás foglalkozásokat a Mosoly Alapítványnál és emellett a Budai Gyermekkórház Neurológia osztályán is dolgozik. Jórészt innen toborozza a résztvevőket a Mosoly hosszú távú csoportjaiba, melyeket októbertől májusig visznek.
Kórházi terápiás foglalkozások esetében az alapítvány az egészségügyi intézmények szakembereivel szoros együttműködésben végzi a munkáját, így az orvosi kezelések és a lelki rehabilitáció együtt, egymást erősítve hatnak a tartós gyógyulás érdekében.
Az alapítvány kórházi terápiás foglalkozásai és a rehabilitációt segítő csoportjai Budapesten, Pécsett és Debrecenben is ingyenesen elérhetőek. A kórházi terápiákon a szakemberek az épp bent fekvő súlyosan beteg gyerekekkel egyéni foglalkozás keretében dolgoznak, míg a kórházon kívüli, csoportos terápiás foglalkozásokon 6-8 gyerek vesz részt. Ezeket a csoportokat az adott problematikák és a szülői konzultációk alapján állítják össze úgy, hogy egy-egy csoport nagyjából homogén legyen.
“Nagyon fontos a lelki érettség is, hiszen vannak olyan 11-12 évesek is, akiket még simán bele lehet vinni ebbe a szimbolikus világba és ott nagyon jól működnek, ugyanakkor van olyan tízéves gyerekünk is, aki olyan sokszor találkozott az élet realitásával, hogy az ő esetében inkább a valóság elemeivel érdemes dolgozni” - magyarázza Majoros Andrea.
És hogy mi mindent ad a gyerekeknek a pszichodráma?
Dióhéjban: újra gyereknek érezhetik magukat. Egy ilyen elfogadó légkörben a gyerekek bátorságot kapnak ahhoz, hogy új szerepekben is elképzelhessék magukat, ezáltal új viselkedési mintákat próbálnak ki, valamint szimbolikus formában olyan érzéseket is kijátszhatnak magukból, amelyek akadályozzák őket saját életvitelükben.
Kreativitásuk megélésével javul az önértékelésük, elhiszik magukról, hogy ugyanolyan értékesek, mint egészséges társaik, így az egyéni problémáik feldolgozása mellett a kortárs közösségben is újra megtalálják a helyüket, melytől betegségük következtében hosszú ideje eltávolodtak.
„A gyermek játékterápiájában fontos hogy a gyerek beenged minket saját önteremtő műhelyébe. Ennek jelentőségét továbbgondolva a pszichodráma játék legfontosabb jellegzetességét abban látjuk, hogy kifejezési eszközeit, történeteit és mondanivalóját maga a gyerek, a gyerekek, alakítják ki” - vallja Kende B. Hanna, a gyermekpszichodráma magyarországi meghonosítója, aki a mai napig, 93 évesen is tanítja a módszert, úgy, hogy aktívan játszik a képző csoportokban.
“Magam is Kende Hanna nénitől sajátítottam el a módszer csínját-bínját, ami abból indul ki, hogy ha egy gyerek kap egy szabad, elfogadó játékteret, mely az összes indulatát tartalmazni tudja, akkor képes a gyógyulásra. Ez azért lényeges mert nagyon sokszor, akár betegségek, akár viselkedési gondok kapcsán azt találjuk, hogy a negatív érzéseknek a feldolgozása, és azoknak az integrálása - hogy én igenis lehetek dühös, lehetek rossz, félhetek, nekem fájhat, szenvedhetek valamitől - rengeteget segít. A társadalom persze azt várja tőlünk, hogy próbáljuk mindezt magunkban kezelni és nem mutatni a külvilág felé, pedig az elfojtás semmi jóhoz nem vezet” - véli Majoros Andrea.
“A gyerekeknél éppen az agresszió az, ami leginkább kezelésre szorul, és a pszichodrámán belül egy mintha játékon keresztül valósul meg. Ez biztosítja, hogy az agresszivitás érzése következmények nélkül kifejeződhet, hiszen csak úgy csinálunk, mintha ütnénk, rúgnánk vagy megennénk a másikat.
A játék irrealitása meg is nyugtatja a gyerekeket, akik így sokkal autentikusabban mernek megnyilvánulni, mint mindennapi valóságukban. Van testi érintés és vannak heves mozdulatok, egymásnak feszülve tolhatjuk a társunkat, párnacsatákat vívhatunk, de arra mindig nagyon figyelünk, hogy se a magunk, se a többiek testi épségét ne veszélyeztessük” - teszi hozzá Noszkó Niki.
Erről szól a foglalkozásokat felvezető mondóka is, amit a terapeuták után mi is kórusban visszhangoztunk:
Én meghallgatlak titeket. Ti figyeltek rám. Mi vigyázunk egymásra.
“A csoportos terápiáknál gyakori, hogy az elején a gyerekek nem tudnak együttműködni, de azáltal, hogy megtapasztalják, hogy az ő saját történetüket közösen lejátsszuk, hogy ebben partnerek a többiek, kialakul az a fajta mentalitás, hogy én is hasznos tagja vagyok egy csoportnak, hogy az én ötleteimre kíváncsiak, és hogy tudok segíteni másoknak. Aztán idővel másféle szociális képességek is bejönnek, hiszen mindig arra biztatjuk a gyerekeket, hogy a többiekkel kapcsolatos megélt érzéseiket is fejezzék ki" - mondja Majoros Andrea.
A tapasztalatok szerint néhány alkalom után már látható eredményei vannak az itt szerzett élményeknek, a gyerekek hamar feloldódnak és leküzdik a szorongásaikat. Ha pedig netán a saját betegségüket is szóba hoznák, itt mindig megértő fülekre találnak, hiszen a közösen épített fantáziavilág mellett a kórházi tapasztalatok és a gyógyulás élménye is szorosan összeköti őket.
