Ha azt gondolnánk, hogy ez valami középkori borzalom, akkor tévedünk. Ezek a „kiállítások” a huszadik század elején és közepén voltak divatosak, az utolsó pedig 1958-ban, a belga világkiállításon volt megtekinthető.
Ilyen volt az egyik embereket bemutató „állatkert”
A számunkra ismeretlen kultúrákkal való ismerkedés alapjában véve tökéletes arra, hogy szélesítsük a látókörünket, és talán ez is volt az egyik célja annak, hogy a skóciai Edinburgh-ban létrehozták az egyik olyan kiállítást, ahol egy szenegáli falut mutattak be. A probléma ezzel a „néprajzi” tárlattal az volt, hogy az a száz férfi, nő és gyerek, akik azért vettek részt ebben a projektben, hogy bemutassák, hogyan élik a mindennapjaikat, milyenek az ősi fegyvereik, miként zenélnek, milyen évszázados rítusaik vannak, végül a sztereotípiák kereszttüzébe kerültek.
Mert a „civilizált” ember nem feltétlenül a kulturális gazdagságot látta, hanem azt, hogy mondjuk a szengáliak nem késsel-villával, asztalnál esznek, hogy nem az európai divat szerint öltözködnek, és harci díszt öltenek bizonyos alkalmakkor. Ezzel könnyen rájuk került a „barbár, koszos, műveletlen, civilizálatlan” jelző. Holott egyszerűen csak mások voltak.
Az utolsó emberi állatkert
1958-ban, a belga világkiállításon, amelyen tudományos és kulturális érdekességek mellett itt is kiállítottak embereket. Ebben az időben Belgium fennhatósága alá tartozott még Kongó. A közép-afrikai ország területe hozzávetőleg nyolcvanszor nagyobb volt az európai államénál, ásványkincsekben gazdag volt, ám ami ennél is jelentősebb: hatalmas státuszt jelentett a kis ország számára, ami így nem maradt le olyan nagyon a hatalmas gyarmatosítók – Anglia és Franciaország – mögött.
A világkiállításra egy bambuszkerítéssel körbevett falut állítottak fel, és a skót „kiállításhoz” hasonlóan, itt is a kongói kultúrát akarták bemutatni. Ám egy korábbi – csúfos véget ért – szintén brüsszeli kiállításon, hét kongói meghalt tüdőgyulladás és influenza következtében, mert az a nyár 1897-ben különösen hideg volt. A holttesteket egy tömegsírban, jelöletlenül helyezték el.
Az 1958-as kiállítás sem volt sokkal különb a kegyetlenség szempontjából: ha a kongói emberek éppen nem csináltak semmit, akkor pénzzel vagy banánnal dobálták meg őket. Júliusban bezárták az emberi állatkertet, és az 598 kongói – 273 férfi, 128 nő, 197 gyermek, összességében 183 család – visszatért a hazájába. Két évvel később az ország függetlenné vált, és soha nem többé nem létesült sehol ilyen kiállítás.
Réges-rég Budapesten is volt ilyen kiállítás az állatkertben, olvasd el az erről szóló cikkünket.
Vedd meg fél áron a Dívány első könyvét!
A Dívány újságírói által felkutatott történetek fele a 20. század elejének Magyarországát idézi meg, a másik fele pedig a világ tucatnyi országából mutat be egészen különös eseteket.
Tekintsd meg a kötetet, kattints ide!
hirdetés
