Egy kamaszt nem kérdezgetünk, megmosta-e a fogát, és jó esetben a sapkáért sem szólunk. Ebben a korban a szülői finomhangolás már nagyon mást jelent.
Ha egy szülőt megkérdezünk, rendben van-e a tizenéves gyereke, általában olyasmihez méri a választ, hogy rendesen tanul-e az iskolában, időre hazaér-e, nem túlzottan szemtelen-e. Talán még hozzáteszi, hogy vannak-e barátai, párkapcsolata. Esetleg szóba kerülnek iskolán kívüli sikerek, amik büszkeséggel töltik el a szülőt: jól szerepelt a kosárcsapata. De vajon tényleg úgy van, hogy az iskolai és egyéb teljesítményből, a barátok számából és a szabályok betartásából lemérhető, hogy jól van-e a gyerek?
A fenti tényezők fontosak. Ha hirtelen romlik a teljesítmény, ha magányos a gyerek, vagy ha nagyon nem tartja be az alapvető normákat, azok figyelmeztető jelek, amik segítség, beavatkozás után kiáltanak. Csakhogy léteznek még egyéb árnyalatok, rétegek is, mondjuk úgy, a finomhangolás. A szülők egy része a tizenéves korra belefárad, hogy ezekre is figyeljen, vagy egyszerűen azt hiszi, ez már nem az ő dolga.
Némi igazság van ebben: természetes folyamat, hogy míg a babánál mérjük még azt is, dekára hogyan alakul a súlya, az óvodásnál már kicsit nagyvonalúbban nézzük, jó-e a kedélye, eleget alszik, eszik-e, az iskolást már egyre ritkábban emlékeztetjük a napi rutin elemeire, tudja ő saját magától is, és mire elérkezik a kamaszkor, ha addig minden rendben volt, már sokkal távolabbról követjük a gyereket. Baj is lenne, ha a tizenöt évest kérdezgetnénk este, megmosta-e a fogát, és jó, ha el tudjuk engedni a témát, vesz-e sapkát, mikor szerintünk hideg van. Kell neki egy kis szabad tér, különben kézzel-lábbal tiltakozik a túlóvás ellen. Csakhogy, még ha más is a módja a figyelemnek, jól esik a tininek is, ha tudja, a szülő nem feledkezett el róla teljesen.
Ivett nagyjából rendben volt a gimnazista évei alatt, legalábbis, ha a fenti mutatókat vesszük. Csakhogy, mivel gyenge lábakon állt az önbizalma, ugyanakkor érzékeny gyerek volt, szorongása, hogy képes-e jól teljesíteni az iskolában, egyre fokozódó halogatásban jelent meg. Ugyanakkor fáradt is volt délutánra, kevés olyan élmény érte, ami igazán megérintette volna, így nehéz volt rávennie magát bármire is. Este halogatta a tanulást, házi feladat készítését, csak lézengett a szobában, néha tankönyvvel a kezében, amibe nem nézett bele. Éjfélre beesett az ágyba, de beállította az órát hajnali háromra, hiszen még semmire sem készült. Akkor felkelt, de tovább halogatott, közben itta a kávékat, teákat, és amikor már nagyon muszáj volt, összecsapta a leckét. Ivett fő problémája az volt, nem bízott benne, hogyha összeszedné magát, tényleg jól mehetne a tanulás, illetve egysíkú volt számára az elitgimnázium bemagolom-visszamondom mechanizmusa, valamilyen szabadabb, a fantáziára, érzelmekre alapozó tevékenységben jobban ki tudott volna bontakozni. Értelmes volt, egy elfogadható bizonyítványt így is összehozott, de ennek ára a szürke-szorongós néhány év volt, amit boldogabban is megélhetett volna, és ami az egészségének sem használt.
Hogy lehet, hogy senkinek sem tűnt fel, és ez mehetett így az egész gimnázium alatt? A szülők belefáradtak a négy gyerek nevelésébe, örültek, hogy már nem kell velük annyit foglalkozni. Talán láttak valamit, de maguk is inkább beletörődő típusok voltak, akik nem hisznek benne, hogy az ember változtathat a sorsán, ha nem érzi magát jól a bőrében. Néha összefutottak hajnalban Ivettel, de nem firtatták, miért is kel ilyen korán. Úgy gondolták, ebből a jó iskolából majd bekerülhet az egyetemre, arra már nem volt erejük, hogy gondolkodjanak, tényleg ez kell-e neki, megtalálta-e a hozzá passzoló közeget.
Számos más, akár súlyosabb probléma maradhat rejtve a szülők szeme elől, amiket a gyerek ellenőrzésével nem lehet feltérképezni, hanem csak akkor derül fény rájuk, ha megosztja velük a tini. Ivett is szívesen beszélgetett volna a szüleivel, ha bízott volna benne, hogy együtt gondolkodnak a megoldáson, de azt tapasztalta, ha megpendíti problémáját, általában ingerült reakciót kap.
Van, akinek bulimiája marad sokáig rejtve, mert az önhánytatás, hashajtózás nem feltétlenül jár extrém fogyással, vagy egyéb egyértelmű külső jelekkel. Van, aki a párkapcsolatában küzd olyan nehézségekkel, amik kezelésére tizenévesen még nincs felkészülve. Féltékenység, megbízhatatlanság, kontrollálás, megcsalás – honnan tudhatná egy tini, mi fér bele, mit hogyan kezeljen? Nem beszélve az internet világáról, amiben általában a szülők sokkal kevésbé jártasak. Gyakori, hogy a gyerek szeretne beszélgetni, egy problémát megosztani, például, hogy egyes osztálytársai minden bejegyzéséhez a közösségi oldalon gunyoros megjegyzéseket fűznek, de anya, apa már az első mondatoknál elveszti a fonalat, és lerázza magáról a témát.
Az egyetlen igazi megoldás, ha olyan a kapcsolat a gyerekkel, hogy van kedve és türelme elmondani, mi okoz nehézséget az életében, a szülőnek pedig ugyancsak kedve és türelme meghallgatni. Ne ijedjünk meg: a tini részéről nem az az elvárás, hogy a szülő mindenre azonnal szolgáltasson megoldást. Olykor épp azért zárkózik be a szülő, mert úgy érzi, ezt már ő sem tudja olyan flottul kezelni. De ennél sokkal fontosabb, hogy a fiatal érezze, nincs egyedül a problémájával, és otthon nyitott fülekre talál. Ha a kommunikáció megvan, előbb-utóbb úgyis megszületik a megoldás.
Cziglán Karolina
pszichológus
