Apuka ordítva kérte ki magának, hogy az úszómester rászólt a medence szélén rohangáló gyerekére. Jó vagy rossz ez? A pszichológus véleménye.
Nemrég arról írt valaki egy blogban, ahogy tanúja volt, hogy egy öntudatos apuka felháborodottan ordítva kérte ki magának, hogy az úszómester rászólt a gyerekére, amiért a medence szélén rohangál.
Felmerül a kérdés: milyen hatással lesz a csemetére ez a fajta sajátos „túlóvás”, ha egyáltalán annak nevezhetjük. Megóvjuk ugyan egy számára kellemetlen visszajelzéstől, ugyanakkor nem segítjük sem azt, hogy biztonságosan használhassa a medencét, sem azt, hogy képes legyen beilleszkedni a társadalomba, és elfogadni bizonyos szabályokat és tekintélyeket.
Korábban már beszéltünk róla, hogy lehetőleg ne neveljük a másik gyerekét (kivéve persze, ha kifejezetten ránk bízták), és átgondoltuk, milyen problémák fakadhatnak belőle, és mi az oka, hogy sokan nem szeretik, ha rászólnak a csemetére. Érthető, ha valaki szeretné megtartani a család és a gyerek privát szféráját, és nem kedveli, ha az idegen néni kéretlenül megosztja a véleményét a buszon arról, szabad-e így beszélni anyával, jó helyen áll-e, nem túl hangos-e, miközben a szülő is ott van.
Néha a szülő türelmét is próbára teszik ezek a helyzetek, mint például abban az esetben, mikor a gyermek az anyja jelenlétében és beleegyezésével kidobta a szendvicsmaradékát (egyébként a szülő sem híve az étel kidobásának, de most épp túl nagy kiflit tudott csak venni), és egy arra járó néni kedveskedő hangon érdeklődött a szülőtől: „miért dobta ki az ételt?”. Legszívesebben azt felelte volna, „mi köze hozzá?”, de jó példát szeretett volna mutatni a csemetének arról, hogyan viselkedünk másokkal, ezért váltott vele pár udvarias mondatot, és csak magában hüledezett.
Az uszodás példában is az a kérdés, mit szeretne tanítani a gyereknek a szülő arról, hogyan viszonyulunk a külvilághoz, kivel milyen hangot ütünk meg, mikor húzzuk meg a határainkat, és mikor alkalmazkodunk.
Az említett apát talán jószándék vezérelte, az, hogy megvédje a gyereket, illetve meghúzza a privát szférájuk határát: más ne szóljon bele, mit lehet, és mit nem, hagyják rá a gyereknevelést. Lehetséges, hogy korábban tapasztalta, hogy rosszul is elsülhet, ha valaki illetéktelenül beleszól a gyerek dolgába.
Csakhogy egy kisgyerek is érti már, hogy egyes helyzeteknek megvan a maga szabályrendszere, amit különböző emberek képviselnek. Nem zavarja össze a csemetét, hogyha bizonyos kérdésekben más a szabály az oviban, mint otthon, és anélkül, hogy külön elmagyaráznánk, érti, hogy egyik helyen az óvónő, másik helyen a szülő szava az irányadó. (Ez persze még nem jelenti, hogy mindig szót is fogad.)
Ugyanígy: a medence mellett az úszómester szava határozza meg a szabályokat, ahogy a játszóház alkalmazottja is rászólhat a gyerekre, ha valamit nem rendeltetésszerűen használ. Persze jogos a szülői közbeavatkozás, ha kifogásolható az instrukció hangneme, például, hozzáteszi, hogy „te kis hülye”. Akkor álljunk ki a gyerek mellett! De ha egy illetékes személy egyszerűen közli a szabályt, akkor nincs okunk, hogy megvédjük, hiszen senki sem támadta meg.
Mindenki számára okoz nehézségeket élete során, hogy milyen helyzetben fogadja el a másik embert tekintélyként, és vajon hol a határa annak, amíg követni kell egy vezetőt. Ha nyilvánvalóan hibás metódus alapján kéri a főnök a munkát, mit tegyünk? Ha olyanra akarnak minket rávenni, ami ütközik az értékrendünkkel, mi a megoldás? Ha úgy bánik velünk a fölénk rendelt személy, ami sértő számunkra, szóljunk-e?
Érthető, ha sok szülő aggódva figyeli, nem élnek-e vissza a gyerek fölött álló személyek a bizalmával, és érthető, ha meg akarja tanítani, hogy szükség esetén megvédje magát akár a hierarchiában fölötte állókkal szemben is.
De ennek nem megoldása, ha az ember azt tanítja a csemetének, hogy nincs hierarchia, nem kell követnie a szabályokat, hiszen abból komoly problémái lesznek bármely közösségben, munkahelyen. A legtöbb szenvedést ezzel neki okozzuk, hiszen ha magáévá teszi a tanultakat, személyes sértésnek fogja venni, ha valaki irányítani akarja őt, még ha meg is lenne az illető joglapja rá. És látjuk, nem ritka ez a jelenség a társadalomban. Csakhogy ők állandó harcra kényszerülnek minden munkahelyen, minden olyan csoportban, aminek bármiféle vezetője van, és sehol sem tudnak megmaradni.
Számos feladat végrehajtásához szükséges, hogy valaki vállalja a vezető szerepét, mások pedig elfogadják azt. Azt, hogy ez működhet feszültségmentesen és békésen is, a családban is gyakorolhatjuk, főleg, ha nagyobbacskák a gyerekek. Ott is lehet felelőse egyes feladatoknak, aki koordinálja. Mondhatjuk, most Lili vezeti a sétát, a többiek arra mennek, amerre ő szeretne. Lehet Dani a karácsonyfa díszítés felelőse, ő mondja meg, kell-e még szaloncukor alulra. És persze ilyenkor, mikor a szülők delegáltak egy feladatot, akkor az, hogy a többiek most alkalmazkodnak, vonatkozik rájuk is. Ha a gyerek látja, hogy anya és apa is kiengedi a gyeplőt a kezéből egy meghatározott időre, akkor ő is képes lesz rugalmas, érett viszont kialakítani a vezetés-vezetettség témájában.
Cziglán Karolina
pszichológus
