A pedagógusszakma tudományos folyóiratában az önök kommentjeinek szemlézésével született cikk a kötelező olvasmányokról.
Mi itt a Díványon ugyan főleg könnyed, szórakoztató olvasmányokat gyártunk, de azért szemmel tartjuk a tudományos irodalmat is. Néhány hónappal ezelőtt a pedagógus szakma folyóiratának, az Új Pedagógiai Szemlének egyik cikkéből írtunk itt egyet arról, hogy baj van a kötelező olvasmányokkal, a gyerekek nem szeretik, unják, sőt olyanok is vannak köztük, amik kimondottan felnőtteknek íródtak. A digitális kor gyermekei pedig nem fognak számukra unalmas irodalmat olvasni, mivel gyakorlatilag bármit elérnek, ha nem a könyvtárból, akkor a netről – mivel olvasni éppenséggel szeretnek, csak nem feltétlenül azt, amit az iskolában elvárnak.
A cikkünkhöz (melynek megjelenése után néhány nappal a HVG is feldolgozta a témát) több száz komment érkezett, ráadásul többségében nagyon okos meglátásokkal. És most jön a tadamm élmény: a pedagógus szakma tudományos folyóiratában az önök kommentjeinek a szemlézésével született egy újabb cikk a novemberi számban. A Dívány cikkéhez írt hozzászólásokat az eredeti és az új tanulmány szerzője, Gombos Péter a saját reflexióival egészítette ki.
Idézte például azt a hozzászólást, mely szerint az olvasás teljesen elavult dolog, olyan, mintha a 21. században ökrös szekéren közlekednénk. Ezt a véleményt finoman szólva a kommentelők sem tartották helytállónak, és többen elmagyarázták, hogy mielőtt ezt a hozzászólást megírta volna, ő is olvasott, szóval. Hamar kiderült, hogy a cikkünk olvasói, véleményezői között nem is igazán akadtak többen, akik az olvasást cikinek tartják.
Az Újpedszem cikke azt is megállapítja, hogy a hozzászólóink többsége szerint a hagyományos kötelező olvasmányok nem töltik be a funkciójukat, a legtöbben ezeken soha az életben nem tudták magukat keresztülrágni. Vagy igen, de csak később, felnőtt fejjel, és akkor már csodák csodájára, kimondottan szerették, mivel megértették.
A telitalálatos komment pedig xtlight-tól származik: „A kötelezők tökéletes áttekintést nyújtanak a magyar lúzerirodalom évszázadaiból”, ez a folyóirat nem is kék háttérrel hozza, mint a többi idézetet a témában, hanem mint azok leglényegét.
A trágár kifejezéseket egyszer sem idézik.
A kommentek elemzésekor kiderült, a másik fontos szempont a kortárs vs. klasszikus irodalom vita volt, de az is felvetődött, hogy itt lenne az ideje, hogy a lányoknak is szóljanak könyvek, ne csak a fiúknak, fiúkról. Tényleg!
Sokan pedig az élmény felől közelítették meg a dolgot, ami a folyóirat cikkének egyik végkövetkeztetése is: vissza kell hozni az élményt az irodalomtanításba.
Érdekes módon azt viszont nagyon kevesen fogalmazták meg a kommentekben, hogy ki tehet erről, a válasz pedig egyértelmű: a magyartanárok. Ugyanis szabadságukban áll eldönteni, hogy mit adjanak fel kötelező olvasmánynak. „Meggyőződésünk, hogy egy (folyamatosan bővülő) olvasmánylista nagy segítséget jelentene a magyartanároknak, ám legalább ilyen fontos, hogy a pedagógus továbbra is szabadon megválaszthassa a „kötelezőket”, akár úgy, hogy tanítványait is bevonja a döntésbe” – áll a cikkben.
A végén pedig megjegyzi, hogy a kommentáradat valószínűleg annak köszönhető, hogy nagyon sokan érzik magukat érintve a témában. Vagy legalább úgy érzik, értenek hozzá annyira, hogy véleményt nyilvánítsanak.
Mi pedig csak biztatni tudjuk önöket, kommenteljenek továbbra is, fűzzék hozzá cikkeinkhez értékes meglátásaikat! Látják, nem pusztába kiáltott szó.
