A szobatisztaság fontos fejlődési állomás a gyerek életében, akár lelki, akár gyakorlati oldalról közelítünk. A legfontosabb elméletekben, ahol szakaszokra bontják az emberi fejlődést, valami módon megjelenik ez, mint külön egység. Freud kifejezetten a biológiai változásból indult ki, mikor azt mondta, az orális szakaszt felváltja az anális, ekkor a gyerek legfőbb örömforrásává az ánusz válik, magyarul a popsi. Ebbe beleértendő az is, hogy élvezettel tölti el, hogy valamit, ami az ő saját testi funkciója, megtanul akaratlagosan szabályozni. Eközben megtanulja, hogy kell kiengedni, elengedni.
Erikson inkább a lelki és társas szempontokat hangsúlyozza, de ő is az önálló akarat gyakorlását helyezi középpontba. A gyerek feladata, hogy kialakítsa az autonómia érezését ebben az időszakban, ami egyben a dackorszak és a szobatisztaságra való szoktatás, azaz nagyjából a kétéves kortól kezdődő szakasz. Ahogy minden életszakasznak, ennek is megvan a speciális kihívása. A gyerek mindent önállóan meg akar próbálni: „én egyedül” – mondja, a külső felvetésekre általában határozott „nem” a válasz, mert át akarja élni, hogy tud mást akarni, és ennek hangot is adhat. Ez mind az autonómia érzéséhez kell, ahogy az is, hogy uraljuk a testünket, szabályozzuk a testi funkcióinkat.
Ugyanakkor ezzel nemcsak nyer a gyerek, hanem le is mond valamiről: a kisbabának járó törődésről, kényelemről, arról, hogy bármikor lehet pisilni, kakilni. Ha nincs az emberen pelenka, az önuralmat is kíván, mert legalábbis addig vissza kell tartani, amíg elér egy bilihez vagy WC-hez. Az is kettős, hogy egyrészt szülői elvárás a szobatisztaság, másrészt a gyerek a saját képességét éli meg benne, ami büszkeséggel tölti el. Főleg, ha a szülők is büszkék rá, és képesek teljesítményként értékelni az újonnan szerzett tudást. Ezért fontos, hogy érezze a gyerek, hogy az ő dicsősége, ha ez sikerül.
A szobatisztaságra való szoktatás kapcsán ellentmondó szempontok jelenhetnek meg a szülőben. Egyrészt jó lenne nem siettetni, megvárni, míg a gyerek érik meg rá, de van egy gyakorlati tényező, hogy három évesen óvodába megy, és addigra biztosnak kell lennie ennek a dolognak. Aztán ott vannak a társas szempontok, hogy lám, Teriék gyereke fél évvel fiatalabb, és rég nem hord pelenkát, bezzeg a miénk... Ez persze magával hozza a szokásos kételyeket, hogy az ember elég jó szülő-e, vagy valamit elrontott, meg hogy ezek szerint az ő gyereke éretlenebb. Igen, ebben az egy témában, ebben a pillanatban éretlenebb, mint Teriék gyereke, de ez semmit nem mond arról, hogy ki lesz az okosabb, sikeresebb, boldogabb ember.
Vannak családok, ahol nagyon simán megy a szobatisztaságra szoktatás, egyszer csak azt veszik észre, száraz a pelenka, és a gyerek maga szól, hogy pisilnie kell. Persze, sokkal könnyebb, ha van nagytestvér, vagy ha közösségbe, bölcsödébe jár a csemete, mert akkor a másik gyerek a jó példa. Lehet, hogy anya kérésére nem ül bilire, de ha látja, hogy mindenki megy a kisvécére, akkor ő sem akar kilógni a sorból. Van, akinél elválik a pisi és kaki kérdése: az egyikkel kapcsolatban szívesen jelez, a másikkal nem szívesen megy WC-re.
Abban is nagyok a különbségek, ha a szülő szeretne egy kicsit gyorsítani a tempón, kire mivel lehet hatni. Sok gyereket motivál, ha az önérzetét célozzák meg, és nagyon megdicsérik, gratulálnak, olyat is hallottam, hogy lefotózzák a produktumot, ezzel jelezve, hogy valami kiemelkedő történt. (Igen, az ember sok mindent csinál szülőként, amit korábban nem tudott volna elképzelni magáról.)
Más gyerekekre jutalommal lehet hatni. Mindennek, a dicséretnek és jutalomnak persze akkor van csak értelme, ha egyébként érett rá a gyermek, hogy észrevegye az ingert, és akaratlagosan befolyásolja az ürítést. Biológiai érést tehát nem lehet sürgetni, a gyerek kedvét lehet meghozni személyre szabott trükkökkel. A jutalmazással érdemes óvatosan bánni, hiszen, ahogy sokszor elmondjuk, a külső jutalomnak mindig megvan az a hátulütője, hogy kívülre helyezi a motivációt, csökkenti a belsőt, azaz a gyerek kevésbé tud örülni önmagáért az eredménynek, hanem csak a csokiért, rajzfilmért csinálja. Ugyanakkor néha ott van az idői nyomás: szeptemberben óvodás lesz a gyerek, elmúlik a május, a június, a szülő pedig egyre jobban aggódik, mert a csemetét nem annyira lelkesíti a szobatisztaság kérdése.
Ahogy minden olyasmi, ami a szülőből extra figyelmet vált ki, a szobatisztaság körüli problémák is alkalmasak arra, hogy a gyerek nem tudatosan, de jelezze, ha valami baj van. Ha a gyerek életkorához képest gyakori a bepisilés, bekakilás, vagy más probléma merül fel, például nem mer kakilni (ez komoly székrekedésig fajulhat), érdemes elgondolkodni, vajon mit akar ezzel jelezni. Van-e olyan lappangó feszültség akár nem is vele szemben, hanem a szülők közötti kapcsolatban, aminek kifejezője lehet ez a tünet.
Talán meglepő a felnőttek számára, hogy azért pisilne be a gyerek, mert nekik sok a vitájuk, ingatag a párkapcsolatuk, de arról van szó: a feszültség ott van a levegőben, a gyerek érzi a legkisebb arcrezdülésekből, hangsúlyból, ezt eltakarni nem lehet. És nem érzi annyira biztonságban magát, hogy bátran átléphetne egy következő fejlődési fázisba, ami egyben a szülőktől való eltávolodást jelenti. Hiszen, akit nem kell pelenkázni, az egy kicsit önállóbb, azaz egy lépéssel eltávolodott. Ez annak nem ijesztő, aki egyébként biztonságosnak érzi a szülők egységét, közelségét.
A szobatisztaság az önállósodás, autonómia gyakorlása: aki megkapja az ehhez szükséges időt és támogatást, megerősödve léphet a következő fejlődési szakaszba, és jó alap lehet ez a későbbiekre nézve is.
Cziglán Karolina
pszichológus
