A kamaszkor tényleg nehéz, nemcsak a PR-ja rossz. És nagyon káros cél, ha könnyűvé akarjuk tenni.
Ha egy szülő a dackorszakát élő gyerekével való együttélés nehézségeiről panaszkodik, könnyen kaphatja válaszként egy elnéző mosoly és kézlegyintés kíséretében, hogy „ez semmi ahhoz képest, ami majd kamaszkorában jön”. Ha valakitől megkérdezzük, mi újság Julcsival, és azt feleli, „kamaszodik”, mindannyian értjük, mire kell gondolnunk. Arra, hogy egyre nehezebb elviselni. Talán még konkrét képek is felmerülnek lelki szemeink előtt: a szülő orrára csapódó ajtó, a klasszikus „semmi” válasz a „mi volt ma az iskolában?” kérdésre, meg a többi, úgy, mint „sehova, semmit, hagyjál békén...”.
Fontos kérdés, hogy valóban ennyire nehéz időszak a kamaszkor, vagy felfújjuk egy kicsit? És ha nehéz, akkor kinek: a szülőnek nehéz vagy a gyereknek? És nem lehetne valahogy úgy intézni, hogy könnyebb legyen? Mondjuk, ha már születéstől erre készülünk? A rossz hír az, hogy az első kérdésre biztosan igen a válasz: a kamaszkor bizony tényleg nehéz, nemcsak a PR-ja rossz. És nagyon káros cél, ha könnyűvé akarjuk tenni, legalábbis ha ez azt jelenti, tompítsuk valahogy, legyen észrevétlen, sima. Készülni lehet, de inkább a gondolkodásunk formálásával, azzal, hogyha bekövetkezik, helyesen értelmezze a szülő a gyermek közléseit.
Mi is az a kamaszkor lelki értelemben? Egy olyan korszak, mikor rengeteg feladata van a gyereknek. Amellett, hogy komoly testi változások indulnak meg benne, és az iskola is egyre nagyobb terheket rak a vállára, el kell kezdenie kialakítani a felnőtt személyiségét. Ez azt jelenti, egyszeriben megkérdőjeleződik minden, ami addig magától értetődőnek tűnt. A viszonyulása az emberekhez: magához és a családtagjaihoz. Az értékek helyessége, azaz vajon olyan-e a világ, amilyennek addig látta, azok a dolgok-e a fontosak, amiket addig annak tartott? Felmerül a kérdés: milyen is vagyok én, és milyenné válhatok?
Persze ezek a kérdések talán idegenül hangzanak, hiszen gyakran nem pont így szólnak. De hasonlítsuk össze: mikor a négyéves kislány operaénekes akar lenni, felszabadultan illegeti magát a rokonság előtt mikrofonként használva az összetekert újságot, semmi reális kétely nem fogalmazódik meg benne, sikerülhet-e neki megvalósítani ezt a karriert. Mintha az, hogy vágyik rá, elég is volna. Kamaszkorban sem reálisan mérlegel az ember, a vágyak sodró ereje akkor sem kisebb, de megjelenik mellette a szorongás: elég vagyok-e ehhez? Van-e helyem a világban, befogad-e engem a világ? És ennek a monitorozása megindul a másik nem visszajelzései terén és a baráti kapcsolatok visszajelzéseit figyelve. Talán komolytalannak tűnik egy felnőtt számára, mikor élet-halál kérdésként tekint a kamasz arra, rámosolygott-e Peti a folyosón, vagy hogy a nagyon vagány Tamara méltónak tartja-e őt befogadni a köreibe. Holott igenis komoly dologról van szó, mert az égető kérdés, amire választ akar kapni: vonzó vagyok-e, elég érdekes, szerethető vagyok-e?
Felmerülhet a szülőben, micsoda dolog, hogy a gyerek most akarja megtudni padtársától, hogy szerethető-e, miközben ők, a család az addigi években folyamatosan érzékeltették ezt vele, ezer módon visszajelezték a gyerek jó tulajdonságait. Hát ez semmit sem számít? Valójában mindennél többet számít, mert a szülők vértezik fel a gyereket azzal az énerővel, ami meghatározza, hogyan kezeli majd ennek az időszaknak a nehézségeit. De most egy új terepen, ha úgy tetszik, élesben, azaz a nagyvilágban, azok között, akik nem eleve elfogultak, kell megmérettetnie. Érthető, hogyha valakit elkezd foglalkoztatni a párválasztás gondolata, és választ szeretne kapni, mik az esélyei, kudarcok esetén nem fogja vigasztalni, hogy a szülei szeretik. Miközben valójában az, hogy egy-egy rossz élmény milyen mély sebet ejt: csak karcolást, vagy valódi sérülést okoz, igenis azon múlik, hogy a családban milyen elfogadást kapott. Csakhogy ez abban a pillanatban nem látszik, a szülő annyit érzékel, hogy az ő véleménye már mindegy, és csak a barátok, osztálytársak szava ér valamit.
Ha az anya és apa tévesen értelmezi a kamasz tüskésségét, könnyen megsértődhetnek, elindulhat egyfajta árokásás a két generáció között. Ez abból vehető észre, hogy egyre több a feszültség otthon, és egyre ritkábbak az ezt feloldó szeretetteljes vagy humoros gesztusok. Fontos, hogy a szülő ne vegye készpénznek a gyerek jelzéseit, de ne is törekedjen a régi, kamaszkor előtti állapot fenntartására! A „hagyj békén” nem jelenti azt, hogy valóban jól esik a gyereknek a figyelem teljes hiánya. Azt jelenti, hogy szüksége van nagyobb térre, autonómiára, és nem tudja úgy kifejezni a szeretetét, illetve fogadni a gyengéd gesztusokat. Sündisznóvá változik, de közben nagyon is szüksége van arra a biztos tudásra, hogy a szülei feltétel nélkül szeretik őt, és teljes mellszélességgel ott állnak mögötte. Akármennyire is szúrnak a tüskéi. Ugyanakkor nem lehet cél, hogy minden maradjon a régiben, például, hogy mindent megosszon a gyerek a szülővel, hogy ugyanannyi időt töltsön velük. Szüksége van a határai kialakítására, a visszavonulásra, egyedüllétre. Ezt is meg kell tanulni tiszteletben tartani.
Ha egy szülő úgy érzi, embert próbáló a kamaszkor, igaza van, de egy dolgot sose felejtsen el: a gyereknek még nehezebb. Igen, annak a gyereknek, akit látszólag semmi sem érdekel, csak lustálkodik otthon, bömbölteti az elviselhetetlen zenéket, nincsen a többiekre tekintettel, mindent megenged magának. Igen, de közben vajúdik, egy új ember születik. Rossz hír, hogy ez a vajúdás jópár évig tart. Jó hír, hogyha kitart a szülő, utána visszaáll (megmarad) a bizalom, és meglesz a jutalma a gyerek melletti kiállásnak.
