Múltkor volt szó a gyerekvállalással kapcsolatos félelmekről. Arról viszont kevés szó esett, hogy a családalapítás (általában) közös vállalkozás, és nemcsak azt mérlegeli az ember, ő maga alkalmas szülő lesz-e, jól fogja-e bírni, élvezni fogja-e ezt a szerepet, hanem azt is, a párjával jó csapatot fognak-e alkotni.
Az az ideális helyzet, mikor eleve úgy merül fel az emberben a gyermekvállalás iránti vágy, hogy ezzel az emberrel szeretne családot alapítani, vele szeretne gyereket vállalni. Azaz személyre szabottan. Ilyenkor nem merül fel az igény érvek gyűjtésére, mert előbb jött az érzés, hogy az illető nő vagy férfi el tudná képzelni magukat egy családként, gyermekkel, mint az a gondolat, hogy jó volna gyermeket vállalni, de vajon ez az ember, akivel él, alkalmas-e rá, a kapcsolat megérett-e rá.
Ha a családalapítást házasságkötés előzi meg, jó esetben tudják egymásról a felek, hasonlóan tervezik-e a jövőjüket, és ha akarnak gyereket, akkor tulajdonképpen magával a házasságkötéssel már igent mondanak egymásra, mint leendő szülőkre.
Azonban az élet ennél sokkal változatosabb. Van az a helyzet, hogy amikor elindult egy párkapcsolat, akkor még szó sem volt gyerekről, jól működött együtt a két ember, mint pár, aztán valamelyikükben megfogalmazódik a gyerek utáni vágy, és így teszi fel magának a kérdést: ez az ember, aki jó volt társnak, vajon jó lenne-e apának, anyának is?
És van az az élethelyzet is, mikor valakinek épp nincs társa, de elérkezettnek látja az időt, hogy gyermeke legyen, és kifejezetten ehhez kezd társat keresni. Előfordul, hogy egyesek ítélkeznek azok fölött a nők fölött, akik az életkori nyomás alatt kifejezetten apának keresnek férfit, de megfordíthatjuk a nézőpontot: az az ésszerű, ha valaki, aki tudja, hogy szeretne gyereket, ezzel a szemmel is keresi a párját, ez is szempont neki. Inkább problematikus, mikor valaki olyan férfivel vagy nővel van együtt, akiben nem látja a leendő szülőt – miközben ő szeretne gyereket. Akkor vajon miért jó időt és energiát áldozni arra a kapcsolatra, aminek nincs jövője?
Érthető, ha az ember megijed a döntéstől, igent mondjon-e a másikra, mint leendő szülőtársra. Hiszen ez valóban örökké szóló kötelék, ha elválnak, akkor is ő marad a gyermek anyja, apja. Nagy a tét: az, hogy jó párost alkotnak-e majd, meghatározza a család légkörét, a gyerek jövőjét, és ha szétválnának útjaik, akkor sem mindegy, hogyan vesz részt (részt vesz-e) a volt partner a gyerek életében.
Mégsem zsákbamacskát vesz az ember. Egy egyszerű, de fontos szempont: ő is akar-e gyereket, vagy csak ímmel-ámmal rábólint? Meglehetősen sok probléma forrása, ha az a kiindulópont, hogy igazából nem közös döntés a gyermekvállalás, hanem az egyik fél vágya, amibe a másik belement. Innentől kezdve kevésbé várható akkora bevonódás, áldozat attól a féltől, aki szinte szívességet tesz.
Természetesen vannak szép történetek, akár olyan kiindulóponttal, hogy valamelyik fél el akarta vetetni a gyermeket, és később, mikor megszületett, olyan erős kötelék alakult ki köztük, hogy borzongva gondol korábbi kívánságára, és hálát ad az égnek, hogy mégis megszületett a gyermeke. De sajnos gyakori, hogy az ember azért nem akar gyermeket, mert nem tud igent mondani az új családi helyzettel járó változásokra, áldozatokra, és ez az érzés később is megmarad.
Egy másik fontos szempont, hogy mennyire esnek egybe a pár elképzelései a gyermek születése utáni életről. Ki milyen szerepet szán magának és a másiknak, és milyen értékek mentén akarják nevelni a gyereket. Nem baj, ha vannak különbségek, a szülőpár két külön személyiség, és ez így jó. De olyan társsal érdemes belevágni a családalapításba, akivel legalább abban egyet értés van, hogy mi az, ami fontos, és ami lényegtelen számukra. Örökös harc lesz a hétköznapi élet, ha az egyik boldog embert akar nevelni, akit abban segítene, hogy rátaláljon a saját útjára, a másik pedig az általa előre elképzelt úton próbálná végigterelni a gyermeket.
A társ előtörténetéből is lehet következtetni: eddig hogyan reagált az élet nehézségeire, hogyan viszonyult fontos kapcsolataihoz, kitart-e emberek, feladatok mellett, mit tesz konfliktus esetén. Ezek a kérdések annak alapján is megválaszolhatók, hogy magában a párkapcsolatban hogy volt jelen. Aki a párjával gyerekes, az érzelmi stressz oldását a másiktól várja, mondjuk duzzogóra fogja, vagy kilép a kapcsolatból, ha rázóssá válik a helyzet, vajon a gyermekével tud majd érett személyiségként viselkedni?
Mondhatjuk, hogy de hiszen ő csak egy gyerek, az egész más lesz. De egy gyerek is próbára teszi az ember tűrőképességét, megtépázhatja kompetenciaérzését, elbizonytalaníthatja, tehát ugyanannyira megterhelheti érzelmileg, mint a párja. Jó előjel a leendő családi életre nézve, ha az ember partnere bírja a gyűrődést. Ha fáj is neki valami, megőrzi a nyitottságát a másik irányában, benne marad a helyzetben, igyekszik dolgozni érte, és kitart ebben. Ha előbb nem, a gyermek kamaszkorában szükség lesz minderre.
Valójában persze ki-ki érzelmi alapon dönti el, kivel szeretne gyereket vállalni, és ez jól is van így. Ahogy barátot és társat sem egy kívánságlista alapján választunk, úgy szülőtársat sem. Ezek a szempontok inkább akkor kerülnek elő, ha valaki érzi magában a kételyt, azt, hogy nem biztos benne, jó döntést hoz. Akkor érdemes végiggondolni a szempontokat, vajon van-e, amelyik hibádzik.
