Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Lusta vagy! Utálatos vagy! Gonosz vagy! Elhangzik, pedig sem a gyerek, sem mi nem leszünk vele beljebb. Sőt!
Hogy te milyen gonosz vagy! – kiabált egy szülő a játszótéren, miközben gyermeke lesöpörte a homoksütiket a homokozó szegélyéről, hogy birtokba vehesse a teret, és ő is alkothasson. Gonoszság, mert a kistestvére készítette az alkotásokat, aki az anya félelme szerint zokon fogja venni a sütik megsemmisítését. Szerencsére nem így történt, a kisfiú úgy látszik, nem az örökkévalóságnak alkotott, teljesen hidegen hagyta a homoksütik további sorsa. Odanézett, majd játszott tovább. De akár megtörténhetett volna, amitől az anya félt, hogy keservesen zokogni fog. De vajon szerencsés-e ha ettől való félelmünkben gonosznak minősítjük a gyereket?
Gyakran lehet hallani hasonló minősítéseket: utálatos vagy, mondja a nagymama a macskákat elüldöző kétévesnek, lusta vagy, mondják sokan a házifeladat elkészítését halogató iskolásnak, és akkor még nem beszéltünk az igazán durva jelzőkről, amik sajnos szintén sok családban elhangzanak.
Nehéz meghúzni a határt aközött, mikor a szülő a nevelés szándékával mondja ezeket, és aközött, mikor egyszerűen az indulat levezetése a cél. Ebből a szempontból nagyon hasonló ez, mint a testi fenyítés. Van, aki nekiesik a gyereknek, mikor részegen beesik az ajtón, és van, aki hideg fejjel üt azért, hogy rendes ember váljon a gyerekből. Más személyiség a szülő, más a helyzet, máshogy árt, de mindkettő árt. Így van a szavakkal is.
Az a probléma a minősítéssel, hogy nem arra reagál, ami a gyerekben zajlik, amiből kiindult a viselkedése. Amikor a homoksütiket leromboló gyereket gonosznak minősítjük, kevéssé jelezzük vissza, ami benne zajlik. Lehet, hogy semmilyen indulat nem volt a gyerekben (a metakommunikáció egyébként adott helyzetben erről árulkodott), csak kellett neki a hely, és még nem volt elég érett rá, hogy figyelembe vegye a kistestvér szempontjait.
De lehet, hogy az a vágy hajtja, hogy az ő alkotásaira figyeljenek, ne a rivális testvéréére. Az igény, hogy „figyeljenek rám, értékeljenek engem” jogos, és a szülő talán ennek kifejezési módját akarta bírálni, de úgy tette, hogy magát az igényt utasította el. Ha ez az elismerés sosem történik meg, annak az az eredménye, hogy a gyermek később sem fogja érteni magát, mikor bizonyos helyzetekben indulatba jön (mikor úgy érzi, háttérbe szorítják), és mivel nem érti, nem tanulja meg, mik a szalonképes módjai az igénye kielégítésének.
Ő felnőttként is „lerombolja majd a homoksütit”, azaz például becsmérel másokat, kifúrja a riválist a munkahelyről stb. Aki érti, hogy „Igen, most több elismerésre vágyom, de a másik is jogosan igényli, hogy megbecsüljék.”, képes építő, előrevivő megoldást keresni.
Ez szorosan összefügg az önbizalom kérdésével. Az egészséges önbecsülésre tekinthetünk úgy, mint egy képességre, hogy jól bánjunk magunkkal. Jól bánik magával, aki ítélkezés mentesen elfogadja vágyait, impulzusait, szükségleteit, ami nem jelenti, hogy megengedi magának, hogy ezeket mind ki is elégítse. Az már döntés kérdése, mit engedek meg magamnak, de magát a vágyat el lehet fogadni, hiszen akár elfogadjuk, akár nem, az van. Ha már az igényt elutasítjuk, például „jaj, nem szabad arra vágynom, hogy figyeljenek rám, ez gonoszság”, az csak önbecsapáshoz vezet, de a szükséglet nem szűnik meg.
Az anyuka mondhatta volna: „értem, hogy kell neked a hely, de Áron sokat dolgozott azokkal a sütikkel, biztos nem örülne, ha lesöpörnéd. Csinálj valami szépet a másik oldalon, és szólj, ha kész van, szeretném megnézni!” Erre biztos sokaknak jut eszébe: ennek ellenére is le fogja rombolni a sütiket a gyerek. Igen, egyszer, kétszer, talán többször. De apránként, kis lépésekben beépül, hogy van megoldás arra, hogy két ember egyszerre megkapja a neki járó figyelmet. Ha sikerül megmentenünk a kistesó sütijeit, és aztán elismeréssel adózunk a nagytestvér alkotásának, megéli, hogy egyikük sem vesztett, nem kell a másikat letaszítni, elpusztítani ahhoz, hogy megbecsüléshez jusson az ember.
Azzal, hogy „gonosz vagy”, nem az a baj, hogy azt fogja hinni, gonosz. (Bár ez is előadódhat.) Inkább az, hogy negligálták, lesöpörték, rossznak minősítették egy jogos igényét. A jogos igény nem a homoksütik lesöprése, hanem ami mögötte van. Ha megértjük egy cselekvés igazi mozgatórugóját, mindig eljuthatunk a belső, jogos szükséglethez.
Ugyanígy, ha valaki nem tudja motiválni magát a tanulásra, esetleg szorong, hogy nem fogja megérteni az anyagot, vagy egyszerűen csak vágyik rá, hogy a játszótéren hintázhasson a barátaival, nem lesz kisegítve a „lusta vagy” minősítéssel. Ha valaki azt gyakorolja, hogyan tud hatni a világra, tetteinek mik a következményei, és ezért kergeti a macskákat, nem fog tudni mit kezdeni az utálatosság címkéjével. El lehet, el kell mondani, ha valami nem tetszik nekünk. Lehet büntetést is kilátásba helyezni. De kapjon elismerést a gyerek szándéka is! „Értem, mit akarsz, de így nem szabad, mert az árt.” Ennek egészen más az üzenete, mint annak, hogy „rossz vagy!”.
