Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Türelmetlen a gyerekkel, nem élvezi az együttlétet, sőt, nem tud neki mindent megadni? Ne izguljon, a pszichológus szerint ez nem a szülőség kudarca!
Senki sem tudja pontosan elképzelni, milyen szülő lesz, hogy fog viselkedni bizonyos helyzetekben, ráadásul a szülői lét tartogat olyan kihívásokat, amikre sosem gondoltunk volna. Aki anyává, apává válik, annak megváltozik, bővül az identitása. A szülőség mindenképp központi része az önazonosságnak, hiszen életre szóló feladatot kap ezzel az ember, olyat, ami érzelmileg is a lehető legjobban bevonja, és ami onnantól nem lecserélhető, nem visszaadható szerep.
Az, hogy kompetens szülőnek érzi-e magát valaki, alapvetően meghatározza, egészében sikeresnek éli-e meg magát, így ez igencsak rányomja bélyegét a hogylétére. De vajon mik azok a buktatók, amelyek mentén leginkább hajlamos az ember elítélni magát, és csalódni magában, megállapítva, hogy nem ment át a jó-szülőség-vizsgáján?
Türelmetlen vagyok a gyerekkel
Mikor türelmetlenkedő, ingerülten beszélő szülőket lát az utcán vagy rokonságban az ember, rosszallva csóválja a fejét, és lelki szemei előtt megjelenik a kép, ahogy kedvesen beszélget a csemetével, zen nyugalommal reagál, az bármit is tesz – így gondolkodik a leendő szülő a gyermekvállalás előtti időkben.
Aztán jönnek azok a helyzetek, mikor biztos benne, hogy érti a gyerek, mit nem szabad, már meg is kapta a magyarázatot, miért nem, és újra, megint, csak azért is úgy csinálja. Ilyenkor aztán vérmérséklet szerint jön az egyre feszültebb hangnem, rosszabb esetben növekvő decibel, még rosszabb esetben a pofon. Az első lépés a megoldáshoz annak belátása, hogy nem a gyerek tesz dühössé, hanem a tehetetlenség érzése. Innentől kezdve nem a gyerekkel van dolgom, hanem magammal. Vajon nem értem, miért így reagál? Esetleg sokat várok tőle? Vagy túldimenzionálom az egészet? Sokféle válasz lehetséges, lényeg, hogy tudja a szülő megértéssel kezelni önmagát is, együtt érezni azzal, hogy most bizony beszorultnak, megkötözöttnek éli meg magát, és ez nem bűne se neki, se a gyereknek.
Nem eléggé élvezem a gyerekkel való együttlétet
Az, hogy valaki a gyermekét szereti a világon a legjobban, nem jelenti, hogy olykor nincs belőle elege. Már csak azért is szabad, hogy telítődjön a pohár, mert mindenkinek szüksége van csöndre, nyugalomra, arra, hogy ne kelljen készenlétben állni. Kisgyermekkel még a nyaralás is feladat, nézni kell, nem lép-e szögbe, nem nyeli-e le a darazsat, meg a többi ezer veszélyforrást.
A szülő, aki inkább választja, hogy elmegy bevásárolni, mint hogy a gyerekével játsszon, talán bűntudatot érez, hogy ezek szerint ő ne szeretne a gyerekével játszani? Nem erről van szó, csak arról, hogy néha kell egy kis lélegzet, míg az ember meghallja a saját gondolatait is.
Nem tudok neki mindent megadni
Legjobb lenne állítólag fejből mesélni, de nem jönnek az aranyos történetek. Jó lenne minden nap kimenni a szabadba, de ilyen hidegbe kinek van kedve kidugni az orrát. A tesóméknál a gyerek összes babáját és maciját anya varrta, de nincs türelmem a varráshoz.
A végtelenségig lehetne sorolni, mi minden tartozhat az érzelmileg, testileg igazán klasszul ellátott gyermek ideáljához, és sokat találhatunk ebből, amit tényleg fontosnak tartunk, mégsem érezzük, hogy képesek vagyunk megadni. Tudni kell, hogy a gyerek nem egy-egy momentumtól lesz ép lelkű, hanem attól, hogy szerető, biztonságos, érzékenyen reagáló közeg veszi körül. Ez ezerféle módon megvalósulhat, és ha az egyik témában nem ügyes a szülő, a másikon keresztül ugyanazt a töltetet megadhatja.
Képtelen vagyok a következetességre
Sokat beszélünk a következetességről, de mivel nem vagyunk gépek, nem tudunk ugyanarra az eseményre mindig ugyanúgy reagálni. Ha jó passzban van a szülő, kisebb problémának tűnik a falra kent csoki, ha kimerült és feszült, akkor a rosszindulatú gyermek undok merényletének.
A következetesség olyan cél, ami nem arra van, hogy elérjük, hanem hogy szemünk előtt lebegjen, és törekedjünk rá. Tanulási folyamat a szülő számára, hogy megfigyelje magát, milyen dolgokra hajlamos szélsőségesen reagálni, és megpróbálja nyesegetni a vadhajtásokat. Tulajdonképpen párhuzamosan neveli a szülő a gyereket és saját magát, és egyik sikerének a másik sikeressége a kulcsa.
Segít, ha a leggyakrabban előforduló problémákra kialakul a bevett reagálási mód, ami rutinból jön. Például jó irányelv, ha a gyereknek kell helyrehozni az okozott kárt. Ha ez szokássá válik, nem jut eszébe a szülőnek sem az, hogy jókedvében helyette takarítson, sem hogy morcos hangulatában egy heti szobafogságra ítélje.
Amíg a szülő gondolkodik róla, hogy miben lenne fejlődni valója, és hajlandó erőfeszítést is tenni, valószínűleg nem lehet nagyobb baj. Az igazán nagy elcsúszások azokban a családokban történnek meg, ahol a szülők merev elvek, elméletek mentén igyekeznek nevelni, esetleg egyszerűen lustaságból meg sem kérdezik maguktól, jó úton haladnak-e. A jó szülőségnek kulcsa a nyitottság, és a korrigálásra való hajlandóság. Az, hogy újra és újra megfigyeljük, a teljes család hogyléte szempontjából vannak-e még jobb megoldások. Aki erre figyel, átmeneti kudarcokat megél ugyanúgy, de visszanézve tudni fogja, megtette, ami tőle telt.
