A szobatisztaság kialakulását meglepően gyakran kísérik hatalmi játszmák is. A gyerek részéről egyszerre szabadság és lemondás, a szülő részéről pedig túlságosan is sokszor egy presztizs-ügy, amiben bizonyítani szeretné saját nagyszerűségét. A pszichológus ezen a héten arról ír, a szobatisztaság kialakulásának időpontja nem mond el semmit a szülő kompetenciájáról.
A szobatisztaság kérdése sok családban hosszú időn át napirenden lévő téma, gyakran aggodalommal, haraggal vagy éppen önváddal átszőtt ügy. Ez az egyik olyan terület, ahol látszik, hogy a szülő és gyermek finoman egymásra tudják-e hangolni igényeiket, együtt tudnak-e működni a valójában közös cél érdekében, vagy egymásnak feszülnek, manipulálni akarják egymást, harcolnak, mintha egyiküknek győznie kellene.
Valójában szülő és gyermek közös célja, hogy a kicsi szobatisztává váljon, méghozzá nem előbb és nem később, mint ahogy azt testi-lelki fejlettsége diktálja. Ez legtöbbször valamikor másfél és három éves kor közé tehető. Mindenképp feltétele, hogy a gyermek képes legyen akaratlagosan befolyásolni a vizelet- és székletürítést. A valódi szobatisztasághoz tehát nincs köze, mikor a szülő eleinte jól időzítve teszi bilire a gyermeket, így kondícionálja arra, hogy a bilibe végezze dolgát, mert ebben az esetben nem valódi akaratlagosságról, csupán egy feltételes reflex kialakulásáról van szó. A bilihez asszociálódik a székelés, ám nem tudatos és nem szándékos a cselekvés a kisgyermek részéről. Ezt másfél évesnél fiatalabb gyermek is meg tudja tanulni, ám nincs sok értelme, mert ez nem fogja segíteni a valódi szobatisztaság kialakulását.
A szobatisztaságban két, ellentétes esemény valósul meg: egyfelől, a gyermek akarata érvényesül, hiszen akkor engedi ki a produktumot, mikor ő szeretné. Másfelől, a szülő által képviselt társadalmi normák érvényesülnek, amelyek megszabják az ürítés elfogadott helyszínét. Érdekes kérdés, hogy a szobatisztává váló gyermek autonómabbá válik, vagy éppen, hogy behódol. Tulajdonképpen ekkor kezdődik az a folyamat, ami a társadalomba jól illeszkedő ember egész életét végigkíséri: vállalni az önkorlátozást, ám éppen ezen keresztül a saját erőnket is megélni.
Sok szülő egyszerűen nem hiszi el, hogy a gyermek saját maga is az önállósodás irányába halad, (legalábbis, ha nem zavarják meg ebben), és kényszert érez arra, hogy határozott lépésekkel irányítsa a szobatisztaság kialakulását. Mindenképpen visszaüt a nyílt erőszak vagy éppen a teátrális örömünnep siker esetén, hiszen mindkettő túlzottan erős beavatkozás, melynek hátterében ugyanaz a türelmetlenség áll.
Sokan érvként hozzák fel, hogy régebben, a kényelmetlenebb textilpelenkák korában előbb váltak szobatisztává a gyerekek, ebből látszik, a mai gyerekek el vannak kényeztetve, és előbb is elvárható volna a pelenka elhagyása. Igen ám, de a pelenka kényelmetlensége valós, reális szempont volt, szemben azzal, ha a szülő valamilyen rejtett, ki nem mondott elvárás miatt sürgeti a szobatisztaságot.
Például azért, mert úgy véli, ez visszajelzés az ő szülői kompetenciájáról. A bizonytalan szülő gyakran keres mérhető megerősítést arra, elég jó anya, apa. Ezért figyeli, a többi csemetéhez képest korábban vagy később fordul át először a gyermek, áll lábra, válik szobatisztává. Holott ezek ideje, amennyiben egy tág, egészséges határon belül mozog, semmit sem mond arról, intelligens, sikeres, boldog felnőtt lesz-e belőle.
A szobatisztaság esetében pontosabb kialakulásról beszélni, mint szoktatásról, hiszen idővel a gyermekben magában is felmerül az igény, szeretné elhagyni a pelenkát, és „nagyfiúsabb”, „nagylányosabb” szokásra áttérni, ahogy a nagytestvér és a szülők is csinálják. Ezzel párhuzamosan, a nagyobb testvér gyakran elveszíteni látszik már megszerzett szobatisztaságát, és újra bepisil éjjel, mintha csak azt mondaná, ő is szeretne olyan kicsi lenni, annyi babusgatást kapni, mint a kicsi.
Mégis, van-e valami, amit lehet, sőt érdemes tenni a szobatisztaság kialakulásának érdekében, ha úgy látszik, lassan alakul magától? Különösen akkor, ha van kistestvére a gyermeknek, aki nyilvánvalóvá teszi számára a kicsiség előnyeit, a szülő segítheti a nagyobbat abban, hogy meglássa, a nagygyermekség is jár bizonyos előnyökkel. Például olyasmikről is dönthet, amikről a kicsi még nem, olyan tevékenységben is részt vehet, amire a kistestvérnek még várnia kell.
Ha a bepisilés öt éves kor után is fennmarad, érdemes őt fokozatosan bevonni önmaga rendrakásába. Például kikészítjük a tiszta lepedőt, amit az ő feladata felhúzni. Fontos, hogy ne úgy tálaljuk ezt, mint büntetést, hanem egyezzünk meg vele, vállalja-e ezt a feladatot, amit már rá tudunk bízni, mert úgy látjuk, elég ügyes hozzá. Így elveszíti az éjszakai bepisilés azt a funkcióját, hogy a gyermek a kisbabás törődést élje meg rajta keresztül.
Akkor érdemes szakemberhez fordulni, ha öt éves kor fölött is megmarad valamilyen szobatisztasággal kapcsolatos probléma, szaknyelven enurézis vagy enkoprézis, vagy ha visszatér a korábban már szobatiszta gyermeknél, és nem múlik el néhány hónapon belül. Ilyenkor általában valamilyen feszültséget jelenít meg a tünet, amely például családterápia keretében jól orvosolható.
Cziglán Karolina, pszichológus
