Nem feltétlen rossz a gyerek, ha megőrjít

Korábban arról volt szó, hogyha épp kiborulnánk gyermekünk lehetetlennek, tűrhetetlennek, sőt provokatívnak tűnő viselkedésétől, és olyat készülünk tenni, amit magunk is megbánnánk, a legfontosabb, hogy adjunk időt magunknak, és halasszuk el a helyzet rendezését. Ezután következnek a további trükkök.

Trükk: Adjunk empátiát magunknak!

Empátiát adni annyit jelent, hogy nem hibáztatjuk magunkat, nem minősítjük a viselkedésünket vagy a helyzetet, csupán megállapítjuk, magunkban kimondjuk, hogy érezzük magunkat, és azt ítélkezésmentesen elfogadjuk. Más szóval, megengedjük magunknak, hogy úgy legyünk, ahogy vagyunk. Ezt a legtöbben kihagyják, azt hívén, hogy a jó szülő csak pozitív érzelmeket él át, hogy akkor vagyunk rendben, ha nem haragszunk a gyerekre. Ez tévedés: a tetteinkben, döntéseinkben korlátokat állítunk magunknak, de az érzelmeink szabadok. Talán különösnek tűnik a biztatás: érezzünk együtt magunkkal, de aki kipróbálja, rögtön érti, miről van szó. Ennél a pontnál már sok tehertől megszabadultunk, noha igazából még nem tettünk semmit aktívan.

Ha már kiléptünk a kiváltó helyzetből, és már nem is érezzük magunkat dühösnek, eljöhet a pillanat, hogy megpróbáljuk a helyzetet a gyerek szemével látni. Számos konfliktus azért mérgesedik el, mert egy idő után a felek automatikusan rossz szándékból eredőnek minősítik a másik fél viselkedését. Szociálpszichológusok kimutatták, hogy még a nemzetek, etnikumok közötti konfliktusokban is nagy szerepe van ennek, de gondoljunk az elmérgesedő házassági válságokra, ahol, ha a másik égve felejti a villanyt a konyhában, azt is bizonyára azért tette, hogy minket idegesítsen.

A gyermekkel szerencsére nehezebb odáig eljutni, hogy minden megnyilvánulását gyanakvással figyeljük, mert bizonyos védőfaktorok ez ellen hatnak. Például, hogy a testünkből lett, hogy vannak olyan szeretetteli megnyilvánulásai, amiket legrosszabb pillanatunkban sem tudunk félreértelmezni, hogy érzelmileg és fizikailag kiszolgáltatott nekünk, ami a ösztönösen odafordulást, gyengédséget vált ki. De időszakosan, illetve egy-egy témában, amire a szülő valamiért „ugrik”, kialakulhat ilyen hadiállapot.

Ilyenkor érdemes feltenni a kérdést: ha mégsem rosszindulatból csinálja ez a kölyök, akkor vajon miért? És ha így indítunk, akkor bizony rögtön jönnek a lehetséges alternatív magyarázatok.

Nagyon gyakran olyan egyszerűek, mint hogy plusz törődést szeretne, és mivel látja, hogy a kistestvér megkapja azt, ő is igyekszik úgy viselkedni, mint a kicsi. Azaz „elfelejt” olyasmiket, amiket már megtanult (cipőt felvenni). De nem gonosz manipulációból, hanem mert szeretné tudni, hogy mi még mindig ugyanúgy szeretjük őt, ahogy azelőtt, mikor még nem érkezett meg a konkurencia. Vagy például azért viselkedik lehetetlenül, mert megérezte, hogy feszültebbek vagyunk az utóbbi időben (az egyéb, például anyagi problémáink miatt), és ezzel nem tud mit kezdeni, elbizonytalanítja. Vagy talán csak olyan életkorba lépett, amely új kihívásokat tartogat, például a nemet mondás képességének elsajátítását, hogy aztán önálló akarattal rendelkező lénnyé válhasson. De közben ugyanúgy igényli a mi szeretetünket, elfogadásunkat, maga is vergődik az odabújás és eltávolodás kettőssége között. Még ha nem is jövünk rá, mi a pontos ok, jót tesz nekünk, és végső soron a családi légkörnek, ha tágítunk nézőpontunkon.

És végül, de nem utolsó sorban, ha már nagyon sokat rágódtunk egy problémán, kipróbáltunk mindenféle megoldást, és fontolgatjuk, hogy elvigyük-e a csemetét a gyerekpszichológushoz, nem árt feltenni magunknak a kérdést: tényleg olyan nagy a baj? A szülő is ember, így bizonyos témákra érzékenyebb. Van, aki az agresszióra, ezért a gyerekek közt természetesen előforduló kisebb lökdösődésre, birkózásra is felkapja a fejét. Más szülő akkor látja rendben a család életét, ha minden pedáns, tiszta, ami ellen a megkésett szobatisztaság a legnagyobb merénylet a gyermek részéről. Megint más szülő szemében nincs nagyobb érték a tettrekészségnél, gyakorlatiasságnál. Ő rosszul viseli, ha porontya naphosszat csak elmereng, álmodozik, ha szólnak hozzá, mintha meg sem hallaná. Valójában ezek az érzékenységek inkább a szülőről szólnak, sem mint a gyermekről.

A gyerekek különböző tempóban fejlődnek, és ha megkapják a szükséges érzelmi biztonságot, illetve változatos ingereket, előbb-utóbb megtanulják mindazt, ami az élethez kell. A türelmetlen erőltetés a tapasztalat szerint ellentétes hatást vált ki, mint ami a szülő szándéka volt. A cipős példánál maradva: ha a gyermek megkapja azt a plusz kis törődést, előbb-utóbb megnyugszik, és csodálatos módon újra vissza fog térni az öltözködés képessége. Ha a szülő bekeményít, és győzni akar, akkor nagy valószínűséggel „ügy” lesz az öltözésből, ami még sok ideig megkeseríti mindkettőjük életét. Mindenki jól jár vele, ha nem gyárt fölösleges ügyeket, hanem egyszerűen élvezi a közös, együtt töltött időt.

Cziglán Karolina
pszichológus

Blogmustra