Idén nem vásároljátok fel előlem az összes piros zacskót, már október végén betáraztam belőle! Most csak azt kellene kitalálni, kinek mivel töltöm meg. Mert a hagyományosnak mondható csoki-alma-mogyoró kombinációt már az ovis fiamnál is snassznak érzem. De kicsit félek a saját “kreatív” ötleteimtől.
Hetedikesek voltunk, Mariann baratnőmnek nagyon tetszett Gábor. Aki természetesen észre sem vette. Így aztán a Mikulásra testáltuk e szerelem beteljesítését, vagy inkább a szálak összekuszálását.
Négyen lányok megrendeltük (akkor még) a Tanácsházán a “Házhoz megy a Mikulás” szolgáltatást és valahogy még humorosnak is éreztük, hogy a hagyományos piros, csokival jól megtömött csomag mellé egy másikat is küldtünk, tele sárgarépával, gondolva a dőzsölést követő böjti napokra. December 6-a éppen szombatra esett, s a város apraja egész héten lázasan készült a szombati Mikulás-diszkóra, hiszen akkoriban még csak nagy sátoros ünnepekkor mehettek el bulizni a 13-14 évesek nálunk vidéken. Délután 4-től este 9-ig. Gábor sosem az elsők között érkezett a buliba, így kiszámoltuk, hogy 5-re ideális a lakásukra küldeni az apót, éppen mielőtt elindulna, hiszen akkor vidáman és hálásan köszöni majd meg kis csapatunknak az ajándékot és végre bemutathatjuk neki Mariann barátnőnket és biztos pozitív lesz a folytatás. Hinni a Mikulásban szabad. Bízni nem.
Az öreg tanácsi Mikulás másfél órás késéssel érkezett Gáborékhoz, a fiú anyukája gyanútlanul elirányította őt gyereke után a diszkóba. Hét óra körül már gyakorlatilag mindenki ott volt a buliban, aki számított, amikor is a D.J. beleszólt a mikrofonba: “Jenei Gabikát várja a Mikulás a bejáratnál!” Gábor népszerű fiú volt, mindenki ismerte – naná, hogy senki nem maradt a teremben! Mindenki rekord idő alatt ért a bejárathoz – Gábor érkezett utolsónak. Egyik lábáról a másikra állt. A Télapó, megingathatatlan hittel, miszerint neki itt örülnek, öblös hangon felszólította Gábort, hogy énekeljen neki egy Mikulásváró dalt. Gábor csak az orra alatt morgott: ”Nem!” A Miku nem adta fel: “Akkor egy szép verset mondj, Gabikám!” A válasz megint nemleges volt. “Legalább a szakállamat húzd meg!” –kérlelte a bácsi, enyhén remegő hangon, akkor már gyanakodva, hogy talán itt mégsem ő az első számú kedvenc. Pedig a háttérben visítva drukkoló kistinédzsereknél egyértelműen az volt.
Leánycsapatunk fél nyolc körül futott be a buliba, a bejáratig sem jutottunk el, mikor már legalább hárman mesélték el Gábor és a Mikulás történetét. Gábor nem állt velünk szóba. Több mint 20 év telt el azóta, de még mindig nem tudtuk bemutatni neki Mariannt. Talán már nem is fontos.
De én még mindig nem tudom, mivel tömöm meg idén a gyerekek Mikulás-zacskóját. ... Mi lenne, ha elengednénk azt a görcsöt, hogy nekünk kell megmondanunk, mi jó a másiknak? Ha a másik (legyen az akár a saját féltve nevelt kisdedünk) a csokit szereti, kapjon csokit! Ha a gyurmát, a videojátékot, a kisvonatot szereti, miért ne gyömöszölhetnénk azt a piros zacskóba? Mondd, mi lenne, ha végre legalább az ő örömükre kitalált ünnepeken nem aggódnánk amiatt, hogy rosszat teszünk nekik, ha boldoggá tesszük őket?
Aztán az év további 364 napján óvhatjuk őket újra az összes veszélyes és egészségtelen mániájuktól. Na jó, ezt a 364-et azért majd újraszámoljuk Húsvétkor.
