Egy Kanadában bébiszittelő magyar lány blogjába olvashatunk bele
26 évesen, egy frissen szerzett mérnöki diplomával a zsebemben úgy döntöttem, hogy átutazom az óceánt, s meg sem állok Kanadáig.
Először is ki kellett találnom, mégis mihez kezdjek, ha már kint vagyok. Aztán egyik nap megszületett a megoldás. Nem sokat teketóriáztam, az első bébiszittereket kereső internetes oldalon, amit találtam, és ami viszonylag normálisnak tűnt, regisztráltam. Még aznap megkeresett egy család. A 3 éves Gibson névre hallgató kisfiúkra kell vigyáznom hétköznapokon. (Úgy vagyok ezzel a névvel, hogy mindig egy majom jut róla eszembe: a gibbon. Ezt azóta sem tudom kiverni a fejemből és magamban csak „Gibbonkának” hívom.)
Október 26-án kedden este szállt le a gépem Torontóban. Cambridge-be, a családhoz, a kisfiú apukája jóvoltából, otthoni idő szerint reggel 5-kor érkeztem. Megérkezésem estéjén, az utazás fáradalmaival, nyűgjével, izgalmával a fejemben léptem be a házba, ahol egy félmeztelen, izgő-mozgó, vihorászó kisgyerek tombolt. Látszólag nagyon izgatott volt. Nem is kellett sok, (még a kabátom rajtam volt), mikor odahozott nekem egy markoló autót. Meglepett a nyitottsága, de örültem ennek. Az itteni idő szerint este 11 órához képest Gibson elég aktívnak tűnt számomra. A szülei legnagyobb örömére esténként éjfélnél előbb nem lehet elaltatni. Leginkább ő altatja el a szüleit. (Én meg még aggódtam, hogy szegény, fent tud-e maradni, mire megérkezem.)
A szülők egyébként tanárok, Sheila általános iskolában tanít angolt meg természettudományos tantárgyakat, Brett pedig Torontóban az egyetemen szociológiát.
A ház feltérképezése közben az első észrevételem rögtön az volt, hogy itt minden minimum kétszer akkora, mint otthon. A mosógépben simán elférnék én is, és mellette áll egy ugyanakkora szárítógép is. A hűtőket is szintén arra méretezték, hogyha valaki hullát rejteget, ne kelljen félni, hogy kilóg egy kéz vagy láb.
Ez a megalománia valahogy mindenben érvényesül: ennek a kis Gibson gyereknek is annyi játéka van, hogy bármelyik játékbolt megirigyelné. Az udvaron a homokozóban csak 56 darab markolót, buldózert, kukásautót, dömpert, kotrógépet számoltam meg...Ja, egyébként egy teljes mászókája van, csúszdával, meg fallal, amin mászni lehet, és persze hinta!
A szekrények tele vannak kajával, a hűtő is majd' szétrobban. Mindenből annyit felhalmoznak, mintha félnének, hogy másnapra elfogy. Ennek ellenére értelmes kaját nem nagyon esznek napközben. A gyerek délben általában sültkrumplit, vagy tésztát, meg a mekiből jól ismert ételeket eszi. Mindezt azzal próbálják kompenzálni, hogy bármilyen évszakban bármilyen gyümölcsöt képesek az asztalra varázsolni. Most például málnát, görögdinnyét - tipikusan ősszel termő gyümölcsöket. Szerintem rengeteg édességet esznek, ebédre pedig nemigen kerül meleg étel az asztalra. Mikor Sheila hazajött ma délután, berakott a mikróba egy műanyag, a fagyasztóból elővett, lefóliázott dobozt, ami pár perc múlva gőzölgő, íncsiklandozó illatú brokkolikrémes tésztává változott.
Mióta itt vagyok, a füleim rendes kiképzést kaptak magas frekvenciájú hangokból. Mindenki nyávogva beszél a gyerekekkel, a filmekből jól ismert affektálással. Mindent hatszázszor megköszönnek, és napi nyolcvanszor mondják, hogy "I love you". Minden "cute", "sweet", "fancy", (aranyos, cuki, édes, vicces...stb.). Ha a gyerek valamit jól csinál, megköszönik neki, és hozzá teszik, hogy ügyes volt.
Az a hozzáállás viszont nagyon tetszik, hogy mindent elmagyaráznak a gyerekeknek, türelmesen, normális hanglejtéssel utasítanak, szinte soha nem emelik fel a hangjukat, maximum határozottabban kérik őket. Ha a gyerek visszakérdez, hogy mégis miért kell úgy tenni, ahogy a szülő parancsolta, nem az a válasz, hogy „azé' mer' aszondtam'!”, vagy „mer'csak!”. Nem hallottam még fenyegetni sem a szülőket, távol áll tőlük az olyan jellegű gondolat, hogy „...ha összetöröd magad, még jól meg is verlek!”. Szerintem minden második magyar gyerek hallott már élete során valakitől ilyet.
Ma éjjel egyébként azt álmodtam, hogy egy építőkockákból készült labirintusban vagyok, ahol egy üveggolyó áradat indul el mögöttem...úgy látszik mély benyomást tett rám, hogy tegnap 2 órán keresztül üveggolyókat pakoltam egy kamionba egy markoló segítségével.
(Folytatjuk)
