Néha átmegyek agyatlan kismamába. A 9 hónapos kisfiam egy bűnügy sértettje. Hétfőn feljelentést tettünk közösen a rendőrségen az ellopott babakocsija ügyében.
Ellopott, de úgy is fogalmazhatnék, hogy egy elhagyott és ennek következtében eltulajdonított babakocsi esetével állunk szemben. Mert ugye, amit elhagysz, az nem fénylik ám hosszú ideig a homokban, hanem éles szemek, fürge kezek újrahasznosítják. Még ha pillanatnyilag használhatatlannak is tűnne, csak jó lesz valamire.
Leleményes nemzet vagyunk. Történt ugyanis, hogy az ősz beköszöntével felpakoltam a piacról az összes, ilyenkor még elérhető gyümölcs- és zöldségféléből egyenként két-két kilót és a szuper erős babakocsimmal már lavíroztam is vissza az autómhoz, át az belassult piacolók tömegén, áruszállítók taligái között, fel a padkára, le a padkáról, a villogó jelzés ellenére a zebrán átzötyögve nekifogtam bemálházni a nyárutó legkülönfélébb színű, illatos terményeit. Alulra kerültek a keményebb, felülre a puhább kincsek. A babakocsi váza a legkeményebb poggyász, így az került legalulra. Örültem, hogy mennyi mindent fogok eltenni a fagyasztóba, nyersen és megfőzve, félbevágva és egészben, dobozban és zacskóban. Azon töprengtem, hogy a török paradicsomot félbevágva megtöltsem és 'csőben' süssem-e ki vacsorára vagy csak simán felkarikázva olajban.
Mindent belogisztikáztam, beleértve gyerekemet, aki szívesen segített volna anyjának a zörgő szatyrok, guruló gyümölcsök izgalmas játszóterén, de egyelőre egy cukkinit kapott közelebbi tanulmányozásra. Aztán beszálltam az autóba én is, visszahívtam a 'fél éve nem keresett, bezzeg most ...' ismerőseimet, közben kihajtottam a parkolóból, amikor is hiányérzetem támadt. A babakocsi vázához tartozó ülés rész mintha nem járt volna a kezem ügyében a nagy pakolásban. Megálltam, bekukkantottam a csomagtartóba, pillantás a hátsó ülésre. Kérdőn néztem gyermekemre, választ remélve tőle, majd a hirtelen felismerést és bizonyosság vételt 180 fokos fordulat követte és hűséges kis járgányommal már robogtam is vissza a kiindulópontomra. Padlógáz a 30 méteres egyenes szakaszon, a gyalogos a helyén marad a zebra szélén, kismama bevetésen. Ismét megérkeztem a parkolóba, de elmaradt a tapsvihar és ováció. Nem várt ott rám a tűzpiros babakocsim ülő része. Nem voltam feldúlt, most jöttünk haza ausztriai nyaralásból és meg voltam győződve, hogy előkerül, hisz az elmúlt két hétben könnyen hozzászoktunk ahhoz, hogy értékeiket szanaszét hagyják az osztrákok a házuk körül, a kertjükben, nem zárják még csak kilincsre sem házaikat, a kerékpárt meg a bolt előtt hagyják, lakat és láncok nélkül. Őket erre szocializálta az osztrák társadalom és kultúra. Vagy pusztán a hegyi levegő teszi?
Ekkor még tuti biztos voltam, hogy csak megőrzésre leadták a kocsit a közeli gyorsétteremben, nehogy baja essék. Zen Buddha nyugalmával mentem vissza kérdezősködni a gyorsétterembe és hívtam a biztonsági szolgálat vezetőjét és később még a rendőrségen is biztos voltam benne, hogy nem vihetik el egy baba kocsiját, ami használhatatlan a váz nélkül. De aztán jött a hidegzuhany, már hazajöttünk a nyaralásból és Magyarországon vagyunk.
Körözött néniket, bácsikat nézegetünk kisfiammal a karomon a rendőrség székházában. Egyik jóképűbb, mint a másik. Direkt csak a modell alkatú bűnöző néniket és bácsikat teszik ki, vagy mi a korreláció a bűnözés és a jó megjelenés között? Bizonyára nagyobb sikerrátával dolgoznak az 'ügyfelek' számára megnyerőbb elkövetők.
Lélekben mellettünk állt a bejelentésünket rögzítő hölgy, kisfiam a nyomozás sikeressége érdekében folyamatosan nevetett az ügyintézőre és teljes volt az összhang közöttük már a belépés pillanatában. Bíztam, hogy ez is segíti az ügyet, de leginkább abban bíztam, hogy a biztonsági kamera alatt álló autómról készült felvételeket így hamarabb elemzik a kerületi járőr kollégák a gyorsétterem sötét moziszobájában.
Vártuk egy héten át, hogy a kollégák kimozizzák magukat és felhívjanak a jó hírrel. Pénteken fél 2 után pár perccel hívtam a 0-24 órás ügyeletet, de az ügyintéző hölgy azt mondta, hogy ő csak fél 2-ig dolgozik, a gépét már kikapcsolta, így hétfőn érdeklődjek ismét a bűnügyi ügyeleten. Nnna, itt feladtam minden reményemet és még aznap délután, babakocsi nepperekkel tárgyalva vettem egy új ülő részt a babakocsim vázára.
Freud azt mondta, hogy a kultúra olyan vékony réteg, ami olyan, mint egy jéghegy csúcsa. Alatta viszont ott van az emberi viselkedés 90 százalékát meghatározó ösztön és érzelmi világ. Hiába a kultúra és a társadalom törékeny szabályai, a sok ezer év alatt kialakult ösztönöket nem lehet elnyomni néhány évtizede, évszázada létező kulturális, társadalmi szabályokkal, a köz megegyezésével. Freud ezt mondjuk a 2. világháború kitörése előtt, '39-ben mondta, a háború előzményeinek tükrében érthető is.
De miért nem igaz Freud állítása példának okáért a schladmingi osztrákokra? Az osztrákok és néhány nyugati társadalom kisebb, regionális közösségeinek társadalmi 'ne lopj' parancsolata miért tudja mégis felülírni a negatív emberi viselkedést? A magyarországi kulturális szabályok mikor fogják tudni felülírni azt az ösztönt, ami nem képes a földön hagyni más csillogó tulajdonát? Remélem, hogy a gyerekem már egy olyan társadalomban nevelheti csemetéit, amely kinőtte ez a betegséget.
acsevi
