A temetőbe tartunk Nagymamával megint. Nagymama sokat vigyáz rám, és sokat jár a temetőbe, ezért sokszor kell nekem is temetőbe menni, amit igaz lelkemből utálok. Ráadásul folyton rám szól: ne csoszogjak, menjek gyorsabban, ne bámészkodjak, köszönjek hangosabban. Nagymama komor, kicsi öregasszony, de úgy sprintel a város túlsó végében levő temetőig, kezében kötözőzsinórból horgolt szatyorral, benne kiskapával, meg néhány csokor virággal, hogy alig tudok a nyomában lihegni. Nagymamát hiába kérem, hogy meséljen, „ott a mesekönyv”, mordul rám, „nem tudok én mesélni”. De én ravasz vagyok, a temetőbe menet különösen, mert meg kell harcolnom legádázabb ellenségemmel: az unalommal.
- Kihez is megyünk, Nagymama?
- Nagyapádhoz. Aztán Jutkához.
- Jutka... akinek a kezében felrobbant az uborkásüveg?
- Nem. Az Ilka volt.
- Akkor Jutkával mi is volt?
És Nagymama mesélni kezd. Jutka a nagyapám testvére volt. A nagyapámék tizenhárman voltak, az apjuk fuvaros az észak-magyarországi kisvárosban, hat lóval fuvarozott, de elvesztette őket. Be volt rúgva, mint rendesen, s behajtott a kávéházba a fogattal. A kirakaton át, bele a szemközti tükörbe. Meg kellett téríteni a kárt, odalett a fogat, meg a lovak is.
Nagymama elhallgat, mint aki sokat beszélt így is. Gondolataiba mélyed.
- És aztán? – tudom, mi a folytatás, de úgy szeretem hallani.
- Mit aztán?
- Hogy volt aztán?
- Hát sehogy. Nagyanyádnak kellett eltartani a gyerekeket.
- Nagymama, de az nem a nagyanyám, hanem a dédnagyanyám volt.
- Jóvanmá', ne okoskodjál, nagyanyád, én úgy mondom.
Jaj, csak abba ne hagyja, csak mesélje tovább.
- A temetőben dolgozott, hordta a földet a sírokra a hátán, vesszőkosárban. Negyvenhatos lába volt, volt vagy száznyolcvan centi, de mikor én megismertem, kettőbe görnyedt. A gyerekeket meg nem volt, aki nevelje, oszt elkanászodtak. Az egyik egy reggel, mire felkeltek, mindnek a cipőjét összeszedte és eladta. Nem tudtak iskolába menni.
Elmélázok ezen kicsit, bár nekem se lenne cipőm holnap, akkor nem mennék iskolába. Elképzelem a sok gyereket, ahogy ülnek az ágyon mezítláb a csíkos dunna alatt, s nem mennek iskolába, mert a bátyjuk eladta a cipőket.
- De aztán meg is járta. Megfizetett neki az isten a cipőkért. A háborúban aknára lépett, az meg levitte mind a két lábát tőből. Nem maradt, csak a pisilője.
Beleborzongok a Gyula bácsi történetébe. Nagymama folytatja:
- Jutka, az szép lány volt. Csempésztek a háború után.
- Mit csempéztek? Volt fürdőszobájuk?
- Ne kötözködjél már. Csempésztek. Cigarettát, lisztet, mikor mit. Át kellett vele menni éjjel a folyón. Volt egy nagy traktorbelső, arra kötözték az árut, aztán belemerültek a vízbe, és átúsztak vele. Mert amott már Csehszlovákia volt. De volt, hogy órákig ott maradt a hideg vízben, mert jöttek a határőrök, ott bújt egy bokor alatt. Átfázott. Hogy felmelegedjen, rumot ivott. Vagy pálinkát. Vagy ami volt. Aztán már nem járt csempészni, de akkor is csak fázott mindig, a reumája meg fájt, hát ivott megint, és elment akárkivel egy pohár pálinkáért. Mert ha jöttek a bogarak neki a falból, akkor csak sikoltozott, akkor pálinka kellett neki.
Ezt, hogy elment akárkivel, nem egészen értem, mármint hogy kivel, meg hova ment... De nem merek közbevágni. Közben megérkezünk a temetőbe. Egy csokrot az ő testvérénél teszünk le.
- Na, Miska bátyám, annak az udvarán volt a gulyáságyú, mikor bejöttek az oroszok. De jó is volt...
Ezt nem tudom hova tenni:
- De a múltkor azt tetszett mondani, hogy az rossz volt, mikor bejöttek az oroszok, mert elvitték a faliórát, meg bántották a lányokat.
- Az már később volt. Amikor először bejöttek az oroszok... az eleje... hát akkor már elegünk volt a háborúból, meg éhesek is voltunk. Én terhes Esztivel. És Miska bátyád jómódú volt, hozzá szállásolták be a parancsnokot, a kertben meg főtt a káposztaleves, és akkor tudtam adni én is rendes ételt anyádéknak. Az jó volt. Aztán azok elmentek, utánuk meg jött mindenféle mocskos népség. na, azok vitték el a faliórát. De azok közt is volt rendes. Mikor Eszti született, negyvennégybe', karácsony után... csak egy pokróc volt az ajtó helyén, mert az angolok eltalálták szeptemberben a kórházat is, hát mondom, így hogy szüljek, oszt az a katona odaállt az ajtó elé a géppiszollyal, s mondta, hogy szüljek, majd ő vigyáz.
- Nagymama értett oroszul?
- Hát már honnan értettem volna, nem tudtam én oroszul, de az akkor is azt mondta, az biztos, mer' ő odaállt, én meg szültem, na.
Megint elhallgat. Még sok a virág, meg a kapálnivaló sír, s én kérdezem tovább:
- És a Fischerné?
- Mi van vele? Az nem rokon. Azt elvitték a gettóba. Összepakolta a húszkilós bőröndöt, oszt aszondja nekem: „Sári, sose volt még nálam ilyen rendes lány, mint maga. Vigyázzon a lakásra. A porcelánt még nászajándékba kaptam.” Hát vigyáztam is. De aztán találat érte a házat, én meg hogy maradjak Pesten a kicsi gyerekekkel? Nem tudom, visszajött-e szegény... ő is, meg az ura is... meg a két felnőtt lány... Biztos mondta is, ha visszajött, hogy „hiába bíztam a Sáriban, nem vigyázott a holmimra jól...”
Hallgatunk.
- Nagymama! Tetszik nekem főzni puliszkát?
Elönti a pulykaméreg.
- Az anyád úristenit, puliszkát, még mit nem! – megszeppenve elhallgatok – Negyvenöttől negyvenhétig nem főztem mást, csak az istenverte puliszkát, ne is halljam a nevét.
- Nem volt más?
- Még az is nagy dolog volt, hogy kukoricaliszthez jutottunk. Az állatok elől. Mondjuk azokat már levágtuk addigra, mert nem volt mit enni, nekik se, nekünk se. Puliszka, málé, görhe... ezt ettük. De volt, hogy még abba is homokot kevertek, hogy az isten verje meg őket. Epret a fáról, azt. Azt ették anyádék is. Volt, hogy három napig egyebet se ettek.
Nem is eszem puliszkát negyven éves koromig.
- Nézd már, a Szilágyi doktornak meg nincs, aki hozzon egy szál virágot.
- Az kicsoda?
- Hát az orvos. Az nagyon rendes ember volt. Fölírta a gyógyszert, mondtuk, nincs pénz ezt kiváltani, akkor kiváltotta ő. Egyszer a szomszédból a gyereket maga vitte szekéren a sz.-i kórházba.
Szilágyi doktor, a szegények orvosa is kap egy szál margarétát (később a doktorról a városban utcát is elneveztek).
A híres parasztvezér (nevét csaknem minden városban szintén utca viseli) testvérének a sírjánál Nagymama elkáromkodja magát. Korábbi temetőlátogatásból tudom, hogy náluk volt kiscseléd a húszas évek elején. Az úr a szőnyeg rojtjai közt egy gyufaszálat talált, s akkora pofont adott a tizenkét éves gyereklánynak, hogy az végigcsúszott a tornácon. Talán ekkor kezdem megérteni, hogy a magasztos eszmék képviselői is lehetnek rongy emberek.
Közben végigjárjuk a sírokat. Mindenkiről vannak történetek. Katonák, kubikosok, cselédek, hamiskártyások, tolvajok, parasztok, zsellérek az őseim, akik mind elmondhatnák, hogy forgószélben próbáltak állni helyükön – ki több, ki kevesebb sikerrel.
„...Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős...”
Ezt a posztot nagymamám emlékének ajánlom, aki három gyönyörű zománcos lábast és a múltat hagyta rám.
Brumibaby
