Verity félt a szüléstől, főleg attól, hogy esetleg császármetszésre kerül a sor. Orvosával megbeszélte, hogy ha lehetséges, természetes szülést szeretne.
Végül a baba gyengülő szívhangjai miatt vákuumra volt szükség - az édesanya azonnal rábólintott, úgy gondolta, a vákuum biztos gátmetszés ugyan, de nem császármetszés.
Nagyon könnyen estem teherbe, a terhességem is könnyű és problémamentes volt (leszámítva a folyamatos, bár hányásig ritkán fajuló émelygést a 8-12. hét között). A 32. hétig dolgoztam, utána is sokat sétáltam, próbáltam aktív életet élni. (Szerintem a szülésem is könnyű volt, bár leírva talán nem ilyen egyértelmű.)
Féltem a szüléstől, nem is a fájdalomtól, hanem hogy közben lesz valami gond, és esetleg császármetszés lesz a vége. (Persze az utolsó ultrahangig azon paráztam, hogy a gyerek nem fog fejre állni, illetve nagy lesz, és nem tudom megszülni – egyik sem következett be.) A doktornővel már az elején megbeszéltük, hogy lehetőség szerint természetes szülést szeretnék, ő erre rábólintott. Főleg lélekben készültem ezután a szülésre, álmatlan éjszakáimon erősítettem magamban a hitet, hogy igenis képes vagyok megszülni a babát minden különösebb komplikáció nélkül.
CTG-re már a 36. héttől szokás járni, na én ezt jól elszabotáltam, az elsőt azért, mert lementem a Balatonra, a másodikra elfelejtettem időpontot kérni, aztán egyszer voltam (minden rendben), a következőre pedig elmentem, de sokan voltak, gondoltam, majd másnap visszamegyek, aztán másnapra megszültem. Már a 39. héten voltunk, hetek óta 1-1,5 ujjnyira nyitva voltam, de fájások sehol. Keményedés is csak egyszer volt, palacsintasütés közben, de mikor lefeküdtem, elmúlt.
Csütörtöki nap volt. Elmentem a CTG-re, de kicsit későn értem oda, sokan voltak, és én még aznap oda akartam érni a dokim magánrendelésére is (az utolsó időben már hetente kellett menni), úgyhogy inkább otthagytam őket, hogy majd másnap visszajövök. Persze a dokinál is sokan voltak, meg csőtörés a felső szinten, úgyhogy a váróban vödrök és kellemes hangulatvilágítás, de kivártam a sorom. A doktornő megvizsgált, mondta, hogy 2,5 ujjnyi a méhszáj és ő bizony érzi az összehúzódásokat is, én még nem? Nem, még nem. Ezzel utamra engedett, mondván: egész délután bent lesz a klinikán, ha gondolom, menjek be, burkot repeszt és még aznap megvan a baba. Én elhárítottam, majd jön, ha akar, nem szeretnék belepiszkálni, mert bármi történik, aminek nem kéne, sosem bocsátanám meg magamnak. Hazafelé még vettem egy rózsaszín overállt a babának (ugye kicserélik kékre, ha mégis fiú?) és jó nagyot sétáltam a szeptemberi napsütésben. Közben a szülésznőm is írt SMS-t, hogy hogy állunk, én meg vidoran válaszoltam, hogy sehogy, 2,5 ujjnyi, most már biztos nem húzom sokáig. Nagyjából ekkortájt kezdtem érezni, hogy tényleg nem fogom sokáig húzni, nagyon enyhe és rendszertelen, menstruációs görcsökhöz hasonló fájások kezdtek jelentkezni.
Három körül értem haza abban a biztos tudatban, hogy ez a játszma bizony elkezdődött. Írtam a férjemnek MSN-en, hogy ne totojázzon sokáig, mert szerintem kezdődik, mire az volt a válasz, hogy egyedül van bent a munkahelyen, siet, de nem ígérhet semmit. Talán négykor el tud indulni. Közben átpakoltam a kórházi csomagot, vasaltam egy kicsit, hasonlók. A férjem végül öt körül be is futott, én már tűkön ültem, hogy menjünk már, ő meg közölte: éhes és le akar zuhanyozni. Meg is tette, én közben felhívtam a doktornőt, hogy ha még benn van a klinikán, ne menjen sehova, mert indulunk. Fél hat körül el is indultunk. Mondom a férjemnek, na akkor hívd a taxit, mire ő: Ugyan már, cica, olyan virgonc vagy, nem fogsz te még szülni, úgyis hazaküldenek, megyünk villamossal. Mivel tényleg nem voltak erősek a fájások (bár már rendesen éreztem őket), úgy gondoltam, jó poén lesz majd elmesélni, hogy én villamossal mentem szülni, és egyébként is, inkább a BKV-n menjen el a magzatvíz, mint egy taxiban.
Hatra értünk a klinikára. A doktornő addigra riasztotta a szülésznőmet is és ott vártak mindketten. Jó volt, innentől rájuk bízhattam magam, tudtam, hogy jó kezekben vagyok, biztonságban. A férjem leült a folyosón, én bementem egy gyors vizsgálatra. Ahogy a doktornő vizsgálni kezdett, megrepedt a burok, gyorsan egy vödröt, jól van, szép tiszta a magzatvíz. Átöltöztem, irány a szülőszoba, a szülésznő kiment a férjemért, engem CTG-re kapcsoltak és közben megbeszélték (mármint a férjem és a szülésznő), hogy akkor innen már csak gyerekkel megyünk haza, és hogy miért nem lehet itt állva szülni. Egy ideig még figyeltem, de ahogy erősödtek a fájások, nem volt kedvem csevegni. Egy fél óra múlva levettek a CTG-ről, megvizsgált a szülésznő, kicsit görcsös a méhszáj, nospa-injekció (nesze neked málnalevél tea). Akkor kaptam egy labdát, hogy ücsörögjek rajta, és itt kezdett eldurvulni a dolog.
Két kézzel kapaszkodtam az ágy szélébe, szinte lógtam rajta, és próbáltam tartani a légzés ütemét, ahogy a kismamajógán gyakoroltuk. Nem volt egyszerű. Gyakorlatilag fél óra alatt az öt-hatperces, teljesen viselhető fájásokból szinte szünet nélküli, legalábbis 1 perces, nagyon erős fájások lettek. Pár perc múlva visszajött a szülésznő. Mondta, hogy ha gondolom, keljek fel és menjek sétálni, vagy zuhanyozzak egyet, azt nagyon szokták szeretni a kismamák. Még arra sem volt erőm, hogy felemeljem a fejem és megvető pillantást vessek rá. Aztán valahogy összekaptam magam, hogy megkérdezzem, nagyon késő-e fájdalomcsillapítást kérni. Nem kaptam választ, és arra gondoltam, hogy Uramisten, ha ez tényleg nyolc óráig tart, ahogy ígérték, akkor én ezt nem fogom kibírni. De tartottam magam vitézül, mert emlékeztem orvos barátnőm intelmeire: vajúdni függőleges helyzetben kell, mert akkor a gravitáció is segít és gyorsabban megy.
Körülbelül fél órát szenvedtem a labdán, mikor a szülésznő megint bejött, látta, hogy fülem-farkam lóg, úgyhogy visszafektetett az ágyra és megvizsgált, CTG vissza. Ha úgy érezném, hogy kakilni kell, szóljak, de ne nyomjak, az még nem tolófájás, majd olyan is lesz, de kicsit később. Bólintok és közben koncentrálok a levegővételre, nagyon fáj, a szülésznő dicsér, milyen fegyelmezetten csinálom, nekem meg azon jár az eszem, hogy olyan jó lenne, ha valaki egy vizes ruhával letörölné az arcomat, van is valahol egy pelenka a csomagban erre a célra, de nem tudom elmondani. Közben a férjem próbál szóval tartani, de nem nagyon válaszolok, ebből ő is rájön, hogy nagyon fájhat, ha már beszélni sincs kedvem. Bejön a doktornő is, megvizsgál, aztán kimegy, szülésznő vissza, kap egy kis infúziót, és már be is kötötte, még mielőtt tiltakozhattam volna (bár nem is akartam).
Innentől kicsit összekeverednek bennem a dolgok, nem tudom pontosan, mi az, amire emlékszem és mit mesélt később a férjem, doktornő meg a szülésznő. Visszajött a doktornő egy másik orvossal (egy Öreg Rókával, ő volt az ügyeletvezető aznap), megint megvizsgáltak, bár addigra már akkora volt ott a forgalom, hogy gyakorlatilag észre sem vettem. Mondták, hogy jó lesz, csak kicsit fent van még a baba, ha jön a következő fájás, nyomjak majd egy kicsit. Jött is, szóltam, nyomtam, aztán megint és megint. A szülésznő tartotta egy ideig a fejem, aztán valami más dolga akadt, jó lett volna, ha a férjem átveszi a feladatot helyette, de elmondani nem tudtam neki, magától pedig nem jutott eszébe, túlságosan meg volt illetődve. Egy kis csövet nyomtak a kezébe, hogy abból jön az oxigén, tartsa az arcomhoz, ez épp elég feladat volt neki.
Szóval jött a fájás, nyomjak, de hogyan, ez még nem tolófájás, akkor biztos könnyebb lenne, így nem igazán érzem, egyébként is, hanyatt fekve nem is lehet rendesen nyomni. Ne a fejembe, hanem lefele, vezényelt az Öreg Róka, ideállok és tartom egy kicsit a babát, hogy ne csússzon vissza, mondta, és jól beletenyerelt a hasamba. Nyomjak, nyomjak. Minden rendben? Persze, jön szépen lefele a baba, minden OK. (Itt már valószínűleg sejtettem, hogy valami gubanc van, különben nem kérdeztem volna ezt minden nyomás után. Volt is: csökkent a baba szívhangja, de adtak valami gyógyszert infúzióban és attól normalizálódot egy időre.) Megint itt a fájás, nagyot-mérgeset nyomni, mondta a doktornő, Öreg Róka megint a hasamba tenyerelt, én nyomtam, aztán levegő ki és ekkor meghallottam a doktornőt: Hozzátok a vákuumot!
Tulajdonképpen megkönnyebbültem. A doktornő elkezdte magyarázni az eljárás lényegét, de én a szavába vágtam: Tudom. Jöhet. Nem kellett többet magyarázni. A vákuum, az biztos gátmetszés, viszont nem császármetszés. Hozták is az eszközt, és jöttek vele rengetegen, csak jöttek és jöttek, tele lett a szülőszoba, megint jött a fájás, na akkor nyomjak, most jó lesz, jaj de utálom a vákuumot (doktornő), ne rángasd (Öreg Róka), menjen ki, mielőtt elájul (ugye ez nem a férjemnek szólt?), fááááááááááj, feszít, ez sosem fog kiférni, szétszakadok, felnyögök, és akkor hirtelen kicsusszan. Nem teszik a hasamra, rögtön a gyerekorvosnak adják, nem is látom, csak fekszem a hátamon, mint a partra vetett hal, levegő után kapkodva, üresen, megkönnyebbülve, mikor elér hozzám a férjem hangja: Hallod? Sír!
Az Öreg Róka gratulál, 9/10 az Apgar, mert kicsit kék volt, de már OK, egy pillanatra megmutatják maszatosan, tényleg kislány és visít, aztán megtörölgetik, bepólyálják. Valahol útközben a lepény is megszületik, észre sem vettem, a doktornő közben kitakarítja a méhem, kapok néhány öltést (ez fáj, mondja, nem lehet teljesen elérzésteleníteni – valójában nem nagyon éreztem), közben szóval tart, öreg volt a lepény, már nem látta el megfelelően oxigénnel a babát, azért kellett gyorsan befejezni a szülést. Fél füllel hallgatom, bár megint teljesen éber vagyok, az a sajátos kábaság, ami a vajúdás és kitolás alatt volt rajtam, a múlté, a férjem nézem, arcán bamba vigyorral dajkálja elsőszülöttünket, de olyan ügyetlenül, hogy majdnem elejti.
A baba barna, mint egy cigánylány, lapos az orra, mint egy bokszolóé, kire hasonlít vajon, mert rám nyilván nem, hát persze, hogy tiszta apja. Közben a doktornő végez (búcsúzóul még belenyúl a fenekembe, ez különösen rosszul esett, mert nem számítottam rá) aztán elköszön. Valaki betakargat, reszketek, mint a nyárfalevél, a szülésznő segít mellre tenni a babát, aztán ott maradunk hármasban: apa, anya, Hanga.
Nézem, és lassan felfogom: megszületett, túl vagyunk rajta. Sokkal könnyebben, sokkal gyorsabban, mint hittem volna. Jönnek-mennek az SMS-ek, anyu meglepődik, anyós még jobban. A férjem már magabiztosan vigyorog: tudtam én, hogy menni fog, stramm macska vagy!
SE II. Női Klinika, 2009. 09. 10.
Verity
